Tanos Pál: Az erdő világa / Budapest, Singer és Wolfner, 1895. / Sz.Zs. 1481

Egy szalonkales

— 127 — — Hát ifiuram, igaz-e, hogy a vármegye kopói itt ólálkodnak utánunk ? Nem találkozott velük valahol ? Elmondtam, a mit tudtam s a mit ő maga is jól tudott, hogy bizony Veszprém-, Zala- és Vasvármegyék pandúrjai járnak a vidéken s hogy biz' én. az irodában, nem találkoztam velük. — Se baj, nem. félek én a kutyáktól. Nem most, meg nem is itt lesz az, a hol engem elfognak. — Ugy-e fiuk ? fordult a legényeihez. — De nem ám ! Soha se adjuk meg magunkat. István gazda maga mellett hevenyészett nekem „jó fekvőhelyet", a melyen azonban még akkor se birtam elaludni, mikor már, az őrök kivételével, mindenki „az igazak álmát" aludta a tanyán. Folytonosan az forgott a fejemben, hogy milyen veszedelmes tűzbe kerülhetnék én itt, ha az a sok pandúr ezt a hírhedt tanyát éppen most ugy véletlenül mégis körülkerítené! . . . Alig vártam a reggelt, hogy ismét mehessek innen. Még alig pitymallott, már talpon voltunk valamennyien. Egy-két korty a „ papramorgó "-ból, meleg kézszorítás mindegyikkel s elbúcsúztunk egymástól — örökre. Soha se láttam többé a banda egyetlen tagját se. Egész tisztességtudással, vagy talán politikából, újra rám kényszeritette a barátságos vezér az én esteli kíséretemet s meghagyta annak a legénynek, hogy kisérjen vissza oda arra a helyre, a hol velem tegnap találkozott. Mikor szótlanul haladva odaértünk arra a csendes, patakmenti ösvényre, már játszottak a kelő nap sugarai a bükkfák korán fa-