Tanos Pál: Az erdő világa / Budapest, Singer és Wolfner, 1895. / Sz.Zs. 1481

Egy szalonkales

— 126 — - Nem biz én, bátyám. Aztán szívesen is enném magukkal abból a gulyásból; csak hogy nekem még ma muszáj hazamennem. — Nincs itt más muszáj, csak az, hogy az éjjel itt marad ifiuram. Együtt mulatunk; kibeszélgetjük magunkat, aztán holnap reggel: Isten hírével Nem ellenkezhettem, meg kellett magamat adnom sorsomnak. Kezet fogtam a többivel is és leheveredtem közéjük. Akkora tűzön, hogy egy ökröt is meg lehetett volna sütni rajta, lógott, egy ágasokon -fekvő vasrúdon, a nagy bogrács, a melyben egy földarabolt egész süldő készült annak a gulyásnak. Az öregbojtár éppen akkor hányta bele a hámozott kolompért, meg a piros paprikahüvelyeket, mikor a bőrös kulacs én rám került. Hiába szabadkoztam és hivatkoztam Hajagos uramra is, hogy soha se iszom bort: nem használt semmit. Innom kellett a kulacsból akkor is, meg utóbb is. Még maga István gazda se fogta pártomat. — Ha eddig nem tudott inni, tanulja meg mitőlünk. Nem jó jáger az, a ki bort nem iszik. És csakugyan nem haltam bele sem a kulacsba, sem a disznóhusból készült gulyásba. Elkészült a vacsora. Leemelték a nyeles rúddal az akós I bográcsot s tartalmát kiosztották nagy tálakba. Egyes csoportok körülülték a földre letett tálakat s kanalaztak belőlük serényen. Engem megtiszteltek azzal, hogy egy külön kis fatuskót kaptam ülésnek és külön tálat fényes bádogkalánnal az ölembe. Vacsora után egymás dohányát kóstolgatva — „beszélgettünk".