Szilárd Ferenc: Ébredés az erdőn / Budapest, Pátria, 1913. / Sz.Zs. 1642

Irigy csukák

útszélre, hogyha majd jön a gyalogpostás, adjon neki oda egy levelet: mérget vehetsz iá, hogy a postás aznap elkésik s helyette egy kapitális őzbak szalad neki a szerencsés íiczkónak a nyilt országúton. Nálunk is volt a családban egy ilyen Nimródba oltott Fortunatus. Ahol ő volt, odacsődült a vadnak minden neme. Hagyományos dolog volt a familiában, hogyha mi is akartunk valamit lőni, hozzászegődtünk. Ha a karácsonybőjti hagyományos erdei vadászaton szalonka is esett, azt biztos hogy ő lőtte, ő rá jött a róka, a hermelin, a vadmacska s ahány pikáns specziálitása csak van az erdők sűrűjének. Lőtt is vadászati pályafutása alatt minden képzelhetőt, még francziskánus barátot is, de erről jobb, ha nem szól szám, nem fáj fejem . . . A nyolczvanas évek elején történt, hogy valami szigorú havas tél után korán és hirtelen tavaszodott. Még csak márczius első napjait írtuk, de már napok óta gyönyörű tavaszi idők jártak s a rengeteg hó gyorsan elpusztult. Annyi volt mégis, hogy öt-hat napos olvadás után a mélyebb vagy árnyékosabb helyeken még a síkságon is hófoltok feküdtek. Ebéd alatt nagy disputa fejlődött. Voltak, akik erősen bíztak benne, hogy a szalonkák már megérkeztek, mások nagyon korainak találták az időt. Végre is fogadások történtek különböző szivarokba, ámbár akik legjobban reménykedni látszottak, azok se igen reméltek többet, mint egy sikerült kirándulást a jó tavaszi levegőbe. Délután Fortunatus, nevezzük őt így, egy szomszédos majorba kocsizott és én szokásom szerint elkísértem. Visszafelé fiatalos ákáczos mellett vezetett az utunk, melyet itt-ott magas magfák tarkítottak. Társam éles szeme az egyik magfán két örvös galambot fedezett fel, amint a fa hegyén szorosan egymáshoz lapulva üldögéltek. Az örvös galamb sok vadász meggyőződése szerint biztos hírnöke az erdei szalonkának, mert tavaszszal szinte vele együtt érkezik. Ezt a fontos bizonyítékot meg -M 69 w-