Szilárd Ferenc: Ébredés az erdőn / Budapest, Pátria, 1913. / Sz.Zs. 1642

Irigy csukák

kellett szereznünk mindenáron. Puska mindig volt kéznél és Fortunátus, mint biztosabb lövő, vállalkozott a cserkészetre, míg én a gyeplőt vettem kézbe s a kocsival nyugodtan baktattam tovább. A régi cselfogás ezúttal is bevált. A különben annyira éber galambok a kocsira bámultak és a puskást nem vették észre. Meg is fizették az árát, mert mindkettőt egy lövésre lelőtte a fáról. Az egyik holtan maradt ott, ahová lepottyant, a másik félig-meddig szárnyra kelt újból és kezdett befelé vergődni az erdőcskébe. A vadász nyomon követte s úgy látszik az egész az ő hagyományos »szerencséjének« a tervszerű műve volt, mert amint az egyik csövében még töltött fegyverrel a kezében félrehajlította az ágakat, hogy a galambhoz férhessen, szinte a lábai előtt kerekedett fel egy veritábilis erdei szalonka! Mi természetesebb, minthogy lelőtte azt is, míg engem a hideg rázott az irigységtől a kocsiban. Volt most már bizonyíték, amelynél teljesebbet semmiféle bíró sem kívánhat. Ozsonnára már otthon voltunk és a szalonkát jó apánknak, aki az ilyen meglepetéseknek szörnyen tudott örülni, a szalvétája alá csempésztük. Még jóformán be se lépett a szobába, már kitalálta, hogy mi van a szalvéta alatt, de meg azt is, hogy ki volt az egésznek a mestere; ki lett volna más, mint a szerencse kedvencze?! Mindjárt ki is főztünk egy tervet, az esti lesre összetrombitált társaságnak némi kis ugratására. Megbeszéltük, hogy merész fogadásokat kötünk velük s aztán Fortunatus egyszerűen kiviszi a sneffet a zsebében, apánk kellő időben »tiró«-t kiált, mintha felőle húzna a szalonka — ez nagyobb valószínűséget ád a dolognak — Fortunatus lő, vagy mi jobb dupláz és a les után előmutatja a szalonkát. Előre örültünk a diadalnak és a vesztesek remélhető hosszú ábrázatának. Gyönyörű tavaszi est fogadott az erdőn. Hat óra után a legkisebb szellő is elállott, a nyugati eget százféle élénk színárnyalat futotta be a czitromsárgától kezdve egész a 70 «-«-