Szilárd Ferenc: Ébredés az erdőn / Budapest, Pátria, 1913. / Sz.Zs. 1642

Ébredés az erdőn

Az erdő elsanyart lakói azonban nem bizalmatlankodnak. Sokkal több szenvedés érte őket, sokkal inkább megszűrte a nélkülözés minden erőiket, hogysem akár remélni, akár kétségbeesni tudnának. Fásult egykedvűséggel vonszolja magát a szegény őz a mélyre taposott csapáson, ahol még egyedül látni némi mozgalmat s ha közeledünk hozzá, csak néhány lépéssel áll odább a vállapig érő hóban. Az első sűrűbb bokornál megáll s nyugodtan, szinte bizalmasan vár, míg tovább megyünk; legföljebb még néhány fáradt szökést tesz a sűrűség felé, ha látja, hogy észrevettük s figyelmet szentelünk neki. Nem bizalmasság ez szegénytől, hanem elkényszeredés. Felvérzett szárait félti a még itt-ott éles jeges rétegektől. Nyul barátunk csak árnyéka a hajdani vitéznek. Csontvázzá aszott derekát kísértetiesen hosszú lábakon viszi, bundája baglyas és amint keserves bukdácsolással igyekszik odább vinni a levelet, siralmasan integet most még aránytalanabb füleivel. Egyébként hangtalan az erdő. A téli lakók fáradtan teszik magukat látatlanná, a tavasziak még boldogabb égalj alatt tanyáznak. A halál már elvonult, de az élet még nincs itt, csak leheletét érezteti, azt a le nem írható nedves illatot, amit a fagyból kiengedett moha, a fáknak cseppeket hullató ágai s az olvadó hó terjesztenek. És mégis! lm itt van valami, ami arról tesz tanúságot, hogy nincsen ugrás a természetben s hogy a telet a tavasztól egy egész huszonnégy óra sem választhatja el olyan élesen! A nedves havat a hólégy miriádjai lepik el, sűrű foltokban a cser- és tölgybokrok alján s szétszórva mindenütt, a meddig a szem ezeket az apró pontokat felfedezheti. Minden tenyérnyi folton apró fekete legyecskék nyüzsögnek, aczélos fényű testük és selymes szárnyaik csillognak a napfényen, ők maguk szánalmas ügyetlenséggel kapaszkodnak látható czél nélkül mindenfelé s szárnyaiknak legfölebb esés -M 6 W- 4*