Szilárd Ferenc: Ébredés az erdőn / Budapest, Pátria, 1913. / Sz.Zs. 1642

Irigy csukák

ben a bestiák. Sőt egy valóságos csodaállatot is találtunk a hordóban. Egy halat, amelynek két farka, de egy feje sem volt. Egyik csuka elnyelte ugyanis a másikat, amely éppoly nagy volt, mint ő maga s épp ezért a nyelés csak félig sikerült, az áldozat másik fele kicsüngött a telhetetlen kannibál szájából. Az irigységnek a telhetetlenség az anyja. Aki mindent csak magának akar elkaparni, az sajnálja mástól még a levegőt is. Csodálatos módon ez a kaján szenvedély nagy hódítást tett a vadászok czéhében is. Ez a jóindulatú népség ettől a hibától nem tudta a fajtáját megőrizni. Ismertem vadászokat, akik a »polgári életben« a legjobb szívű ficzkók voltak, egy kérő szóra odaadták volna az utolsó kabátjukat, de ha valaki szemükláttára többet, vagy érdemesebbet talált lőni, mint ők maguk, akkor gyilkolni is tudtak volna. Rókavadászaton voltam egyízben szomszédja egy ilyen irigy csukának. Mindjárt a hajtás elején rájött egy róka s az ipse gyors duplázással alaposan elhibázta. A rókakoma megcsóválta bozontos farkát és a gyorsvonat sebességével rohant egyenesen felém. Mikor aztán szerencsés lövésemre bukfenczet vetett és elnyújtózott a haraszton, az én szomszédom dühtől tajtékozva rivallt rám: — Bántotta magát az a szegény róka? Tehetetlen mérgében nyilván nem tudott okosabbat kérdezni. Ha vannak irigy vadászok, vannak viszont olyanok is, akik egyenesen kihívják a mások irigységét. Ezek a szerencse fiai, a burokban születettek, akiket nem lehet olyan rossz helyre állítani, hogy a vad nekik ne szaladjon, sőt föl ne döntse őket. Az ilyen javíthatatlan szerencsefiakkal történnek meg aztán az olyan hihetetlen dolgok, amelyek miatt a világ a vadászok igazmondását oly kétes világításba helyezte. Pedig a magyarázat egyszerű, az egész titok az illetők szerencséjében keresendő. Ha az ilyen szerencsefit kiállítod az. ->« 68