Szilárd Ferenc: Ébredés az erdőn / Budapest, Pátria, 1913. / Sz.Zs. 1642
A tél munkásai
De a sivár, kihalt természet azért természet marad s az élet melegen buzgó forrását egészen be nem fagyasztja semmi tél. Ha minden megdermed, ha minden elbú, az alvó természet felett is virrasztanak a tél vidor munkásai. Megelevenítik a sivárságot, meleg poézist hoznak a kietlen keretbe, mozgást, életet, változatosságot az egyhangú zúzmarás világba. S ezt nem a hóförgetegben üvöltő ordas, nem a csapáson kullogó róka teszi; nem is a tél szánalmas proletárjai a varjak, verebek s a szánutakon nyomorgó pipiske, mert hisz ezeken a zord évszak nyomora tükrözik vissza s inkább elszomorítanak, semhogy megvigasztalnának. De tekintsünk csak be a liczeumgát szövedékei közé, ahol vastag hólepel alatt összehajlott avar barátságos búvóhelyet kínál. Két csillogó barna szem tekint onnan elő oly bizalmasan, annyi életvidorsággal, hogy kedvünk lenne összecsókolni kis gazdájukat, a diónyi ökörszemet. Pajkos kellemmel ringatja magát ingó liczeumszálon az apró madár, majd fürgén oson tova, nyugtalanul kutat a giz-gaz labirintjában, akár csak egy egérke űzné ott játékát. Oly bizalmas közelségben, hogy azt hinnők, csak a kezünket kell érte kinyújtanunk, mitsem törődve jelenlétünkkel, szorgoskodik; kibukkan itt, majd ismét amott, leveri a havat az alácsüngő galyazatról s csak annak a reszketéséből látjuk sokszor, hogy hol, merre kutat. S mindez a sürgés-forgás, ez a lázas tevékenység azért a csepp kis zúzáért, amelyet még a leghidegebb télben is bogársággal kell megtölteni. Találhat-e vájjon erre alkalmasabb mezőt, mint az eleven gát rejtekeit, ahol hó és dér elől biztosan ezernyi féregnem tanyáz s az évtizedek óta korhadó izék közt melegszik. A fák koronái közt kórusban czippegő czinkesereg fittyet hány a mogorva téli időnek. Ezek a végtelen gyöngéd alkotású madárkák könnyű pöhölyruháikban valóban csodásan tűrik a tél viszontagságait. Tán csak vidor jókedvük s az a folytonos nyugtalan mozgás, szivecskéjük répás M- 151 -W
