Szilárd Ferenc: Ébredés az erdőn / Budapest, Pátria, 1913. / Sz.Zs. 1642

A tél munkásai

cseppnyi, de forró vérük lázas munkája óvja a megfagyástól e filigrán jószágokat. Mint a villám kúsznak ágról-ágra és szorgos vizsgálat alá veszik a cserepes fakéreg minden kis nyílását, ahová csak egy rovar bevehette magát s több hasznot hoznak erdésznek, kertésznek egy télen át, mint száz napszámos egész tavaszon. Figyelmüket semmi el nem kerüli s ha csak egy ujjnyi nyílást sikerült felfedezniük a szalonnás kamarán, hamar abbahagyják a kevésbbé jutalmazó vadászatot s a könnyebb szerzeményből bőven kiveszik egyébként kiérdemelt részüket. Zsíros, olajos magvakért s a zsírért általán majd meghalnak s egy fél diót látva, vakon rohannak a tőrbe. A merre csak fák állanak, e kis kópékkal mindenütt találkozunk, ők adják az eleven staffage-t a tél komor képeihez. Az erdő mélyén épp úgy otthon vannak, mint a gyümölcsösökben, sőt ott ők adják a tónust s éles czippegésükkel messziről elárulják a nagyobb vad közeledtét, segélyül szegődvén így a vadásznak is. De azért teleink legvidámabb, legkitartóbb és legjobb dalnoka mégis a tengelicz. Ez az apró madár, mely a trópusok legszebb, legtarkább színeit viseli, zordon teleinknek jellemző madara. Kedves és igénytelen. Vidám — bár nem valami hosszúlélekzetű — dallal gyönyörködtet s buzgón pusztítja az útszéli dudva minden fajának magvait. Kisebb csapatokba verődnek s szökellő röptéik közben folyton dalolva járják be a kopár mezőket. Ahol egy-egy szamártöviskolónia emeli ki fejét a hófúvás alul, odatelepszik víg énekszóval a kis csapat s a durva tövisbe kapaszkodva vájja ki a magvakat. Ragadozónak könnyű préda a födetlen hómezőn, nem egy, meg a tövisre kirakott lószőrhúrok zsákmánya lesz, hogy szűk kalit rabságában szerezzen gazdájának kétes örömöket. De hisz ennek most már mind vége van. A kőfalon korán ébredt dongó mász álmosan, az udvarok kényszerű 152 -