Szilárd Ferenc: Ébredés az erdőn / Budapest, Pátria, 1913. / Sz.Zs. 1642

A tél munkásai

Az a kis fogolycsapat, mely a szigorú hidegben heteken át gubbasztott a polyvakazal tövében, most nyugtalanul csirregve szálldos a vetéseken dombról-dombra, hol az olvadás már kiszabadított egy-egy zöld foltot a hótakaró alul. Alig pihen egy perczet, hogy újra felrebbenjen s minél többfelé kéjeleghessen a langy levegő, a vérpezsgető meleg s — a friss eledel gyönyöreiben. Szinte látni a nagy nyugtalanságukon, hogy nemsokára feloszlik a kis respublika s néhány nap múlva kiki párjával keres új otthont magának. Hej, de másként volt ez még csak két hét előtt is. A most szerteszálldosó varjak fekete tömegbe verődve gubbasztottak az ákáczsor zúzmarás koronáin, csikorgó hidegben, éhségtől csikorgó bendővel kémlelték a tájat egy kis zsákmány után. Semmi, de semmi a sivár hólepel fölött! A góré léczei mögött érett tengerikalászok piroslanak, de az irigy ember kereplővel s a mi még szörnyűbb — puskával őrzi a jószágát s a mi kis hulladék a konyhák körül akadna, arról az ebek, a pöffeszkedő pulykakakas s a baromfiudvar egyéb csiri-biri népsége veri el a fekete hadat. Szomorú az élet így télen, de legszomorúbb a varjú élete. Évtizedeken át minden esztendőben három-négy hónapra koplalás a sorsa, koplalás gyötrő hidegben s a világ legjobban emésztő gyomrainak egyikével! Szegény Slézinger sorsa nem sokkal különb. Bezzeg most már lakodalom hegyen-völgyön; hamar feledve van, hogyan vonszolta a nyomorúságtól megkobozott ködmönét hosszúra szűrődött sovány lábain még fényes nappal is a szérűskert felé, hogyan pislogott a hó alatt, mikor dermesztő fuvalom hajszolta el felette bántó serczegéssel a szúrós hószilánkokat, hogy betemessen vélük mélyedést, árkot, gyepűt és vetést, kertsövényt és mindent. Hajnalra kelve maga a nap sem ismert a tájra s inkább hetekig elbújt a ködkárpitok mögé, minthogy a pusztulás országát kelljen néznie. -M 150 «-«-