Szilárd Ferenc: Ébredés az erdőn / Budapest, Pátria, 1913. / Sz.Zs. 1642

Vadlibák a Dunán

egyes diskánt hangok mint panaszos jajgatás váltak ki a zűrzavarból. A nap melegen sütött a nyakamba s így nem csoda, hogy a feszült várakozás, az izgatottság és a purgatóriumi konczert hatása kövér verejtékcseppeket sajtolt ki homlokomból. Végre az első mozgás! — A Duna tükrén megjelenik egy fekete pont. Az előőrs. Bezzeg ez nem zajog, nem kiabál, hanem csendes lefelé úsztában jobbra-balra forog és éles tekintettel kémleli a vidéket. — Teremtette, el vagyok árulva! — nyögtem magamban hangtalanul. Mert ösztönszerűleg éreztem, hogy észrevett az akasztófáravaló, noha semmi feltűnő nem volt rajtam és tekintetét kővé meredten állottam ki, anélkül, hogy szempillámnak egy rebbenésével elárultam volna élő voltomat. Elvégre a bokor is elég jól takart. A vetési lúd szemét megcsalni nem lehet. Abban a pillanatban, ahogy tekintetünk találkozott, már láttam apró éles szemében a gyanút és hogy most látszólag közömbösen hátat fordított nekem, az csak kiszámított manőver volt, hogy egy mozdulattal eláruljam magam, hogy élő vagyok. Csak a szememmel pislantottam, de ez elég volt arra, hogy az előőrs meggyőződjék a veszélyről és egy éles, vésztjósló kurjantással szárnyra keljen. Mint a zúgó förgeteg, oly harsogással, búgással, ropogással kelt fel a Dunáról az egész tábor és ijedt össze-vissza kiabálásuk oly kaoszszerű hangzavarrá növekedett, hogy magam is egy darabig csak meglepetve ültem, mialatt nem egy lúd egész közel hozzám szárnyalt tova, anélkül, hogy fegyverhez nyúltam volna. Az volt a szerencsém, hogy a meglepett társaságon egész pánik vett erőt és mikor én meglepetésemből fölocsudva székemről fölkeltem, még mindig tétován száguldoztak ide s tova, nem tudván honnét jő a veszély. Minduntalan feltűntek egyes ludak a füzek csúcsai felett a legszebb lövésre, úgy, hogy a két puskának négy csövét, néhány másodpercz 147 w-