Szilárd Ferenc: Ébredés az erdőn / Budapest, Pátria, 1913. / Sz.Zs. 1642

Vadlibák a Dunán

folyamnak, ahol az ár nem túlságos erős s ahol a déli órákban kedvére fürödhet és ihatja a vizet a liba, hogy a déli nap és a túlságos heves koszt által okozott szomját és hevét lehűtse. Az ismerkedésnek eme kedves napjai nyújtanak a vadásznak legdúsabb aratást. A helyi viszonyokkal még nem egészen ismerős ludak aránylag alacsonyan szállanak, a veszély és vadász iránt nem annyira figyelmesek s ha októberben hirtelen nagyobb meleg jön, szomjuk által űzetve a vízreszállásnál oly türelmetlenek, hogy sokszor jellemző óvatosságukat félretéve, vakon rohannak a veszedelembe. Bezzeg másként áll a dolog egy pár hét múlva, különösen, ha hűvösre fordul az idő. Ember legyen ilyenkor, aki zsákmányt tud ejteni azokból az ezrekre menő csapatokból, amelyek este és reggel fülsiketítő lármával tódulnak a vizekre, vagy vonulnak ki a vetések felé, ahol a nappalt óvatos legelgetéssel töltik. Fegyverrel el nem érhető magasban vonulnak egészen ama pont fölé, ahová leereszkedni akarnak és csak többszörös óvatos körüljárás után és akkor szánják el magukat a leszállásra, ha a jóval előbb kiküldött kémek teljes biztonságot jelentenek. Egy adott jelre nagy zúgás közt és villámgyorsan bukik alá a magasságból az egész csapat, hogy éktelen gágogással és zajgással foglalja el helyét a vizén. Csudálatos az, hogy a vetési lúd, az ember nem lakta Tundrák e vad madara, mily könnyen beleilleszkedik a mi világrészünk kulturviszonyaiba és itt nálunk is mennyire hozzásimul a helyi körülményekhez. Jártam eleget a Duna és Tisza közén elterülő szikes tavakon ez után az érdekes madár után és azt tapasztaltam, hogy a szikes rónák vendége egészen más életmódot folytat és egészen eltérő sajátságokat mutat fel szemben a Duna lúdjaival. A fülöpszállási vizeken sohasem tapasztaltam azt a tudatos rendszert, amivel a dunai lúd minden kellemetlen -w 145 10