Szilárd Ferenc: Ébredés az erdőn / Budapest, Pátria, 1913. / Sz.Zs. 1642

Mazsola kisasszony

kis csalódás fordulatot jelent az ő virágéletében és érésnek indítja őt, aki csak vidám mosolyra, virágzásra látszott születni. Ismertem őt érett szépségének teljében. Mindennel rendelkezett, ami a nőt a férfiak szemében kívánatossá teheti. Komoly kérőben nem is volt hiány, de ő szende jósággal tartotta távol a közeledőket és érzéketlen maradt minden hódítási kísérlettel szemben. A legkomolyabb kérőjét ismertem jól. Komoly derék férfiú, aki mindenképp érdemes lett volna a meghallgatásra. Ez a derék fiú nagy kitartást tanúsított és sehogy sem tudott belenyugodni az elutasításba. Szinte jogot formált ahhoz, hogy meghallgattassák, de minden kísérlete sikertelen maradt. — Nem, kedves jó barátom — így szólott az elutasító válasz — én önt szeretem és nagyrabecsülöm, de félek, hogy boldoggá tenni nem tudnám. Ez pedig nagyobb szerencsétlenség volna mindkettőnkre, semmint az, hogy nem kötjük egymáshoz magunkat. A derék jó ember ezzel a magyarázattal sohasem elégedett meg, keserű agglegényi életre adta magát és szerencsétlenségéért minden lehető alkalommal Mazsola kisasszonyt okolta. — Ha meghallgatott volna, én volnék a világ leboldogabb embere. Tenyeremen hordoznám és ő is bizonyára szerencsésebbnek érezné magát. Mazsola kisasszony sokszor értesült ezekről a vádakról, de nyugodtan, derült kedélylyel fogadta azokat. Ő ment és megy a maga útján, amelyet nagyítás nélkül a jóság és szelídség diadalútjának nevezhetünk. A szeretet, amelyet nem pazarolt el a szenvedélynek forró óráiban, ennek a nemes szívnek a kamráiba raktározva áldást terjeszt mindenkire, aki vele érintkezésbe jön. Ha arról van szó, hogy a kétségbeesetteket kell vigasztalni, az elesetteket felemelni, a betegeket meggyógyítani, a haragosokat kibékíteni: mindenki elsősorban és önkéntelenül ő reá gondol. Az ő vigasztaló szava eloszlatja a gond felhőit. Szelíd szemeiből bizalmat sugároz 129 «-9