Szilárd Ferenc: Ébredés az erdőn / Budapest, Pátria, 1913. / Sz.Zs. 1642

Az ősember

ban éppen állásom felé hajt. Fölkeltem vadászszékemről és egy szélesebb törzs mögé húzódva, figyelemmel lestem a történendőket. Eddig nem hallott hang ütötte meg a füleimet és mindinkább fölismerhetővé vált, hogy valamely állat halk csörtetéssel és közben röfögő hangokat hallatva közelít felém. — Itt a disznó — szóltam magamban és akkorát szorítottam fegyverem nyakán, hogy szinte belefájdult a tenyerem. A csalódás ki volt zárva. Mindinkább kétségtelenül meggyőződtem, hogy távol a kopó előtt halk csöszmölés közben a disznó majdnem egyenesen felém tart s már szívdobogás közt és lövésre emelt fegyverrel lestem, hogy mikor jelenik meg a várt Leviathán agyaras feje a sűrűség mélyéből, mikor csakugyan előcsúszott valami az áthatolhatatlannak látszó málnaszövedék alól, de még sem az erdők feketecsuhás lovagja, hanem egy poczakos borz, mely sietős lépésben sustorgott keresztül az úton s mihamar eltűnt a túlsó sűrűség ölében. Természetes, hogy bántódás nélkül bocsátottam át a hájas remetét, mert sokkal nemesebb vadat vártam a cső elé. Milyen nagy volt azonban meglepetésem, midőn az előbbi röfögés most már a hátam mögött hangzott fel és nyilvánvaló lett, hogy a kedvetlenül kocogó disznóéhoz csalódásig hasonló hangot szürkecsuhás barátunk hallatta s ezzel az utánzó-művészettel valószínűleg a bőrét mentette meg. Talán még most is folytatja békés életét a Velka Dubina sűrűiben és bosszúságot okoz a tótocskáknak, mikor tengeriérés idején le-leszáll a völgybe és megdézsmálja a tejes kukoriczacsövek zsengéit. Amit annál nagyobb élvezettel tehet, mert a tengeri ezen a tájon már ritka csemegeszámba megy. Én tehát csalódott ábrázattal állottam a faképnél, mikor Vezér a borz nyomán megjelent és mihamar áthajtott a túlsó lejtőre. A két fiatal kopó ezalatt egy őzbak nyomát követte, 114