Szalbek György: Vadászok könyve / Hieover után. Pest, Számvald, 1854. / Sz.Zs. 1436

NEGYEDIK FEJEZET

77 mint hatályost nem rendelte, ugy szinte azt is, hogy a sarkantyút addig, mig egy kis szorítás — hogy szavaival éljek — megtette a magáér. sohasem vágta lova oldalába. Igaz ugyan, hogy szakálla elhagyta szinét, de még most is annyi szorgalmat fordít reá a mennyit régebben, és kedélye is még folyvást fiatal. Engedje az ég, hogy mind a kettő maradjon meg addig, mig jó lováglásának hire. Emléke élni fog, még midőn más lovasok, kik ujabb időben vergődtek hirre s névre, el lesznek már feledve. — Azonban ime itt a falkamester (master of the hounds), s igy csitt! Köszöntsük öt, és készüljünk a munkára. — De, kérem, hogy köszönjek, midőn nincs szerencsém e gentlemant ismerni ? — Jól tudom azt; de e pillanatban nem is köszönti mint ismerősét, hanem köszöntjük a mastert hivatalánál fogva , a mit müveit ember ily alkalommal sohasem szokott elmulasztani. — A mint látom, szólitá meg, köszöntésünket viszonozva a falkamester, Hie over ur egy uj lovon ül, még pedig egy nagyon csinoson ? — Egy barátom számára próbálom , my Lord! Ez — mondom barátomhoz fordulva, midőn magunkra maradtunk — igaz, és igy ha a szürke gyengén is mutatná magát, az csak próbára levén itt, istálója hírének nem fog ártani. Most pedig, folytatám, dobja el azon szivart, melyen már fél órája hogy rágódik, mert mindamellett hogy ezen fekhely (cover) nem nagy, rejthet mégis magában egy rókát, s ha innen ki talál törni, annyi dolga lesz önnek