Storcz Mátyás: A véreb munkában / Gödöllő, szerzői kiadás, 1929. / Sz.Zs. 1567

8. A véreb lelkének a vezető által való megismerése - 9. A gyakorlatok

31 Kutyám vezet, zakatol, farkát csóválja, ez a jel, hogy a vér csapán van. Kapaszkodom egy meredek hegyoldalba, vagy 3A óráig észlelem, hogy a sebzett vad még mindig a csapatnál van, többször rövidebbre veszem a vezetéket, pihenőt tartok, mert én is kezdek fáradni. Egy kis pihenő után újra : .tovább, Luna mutass !" Bök egyet és látom, hogy egy magas fűszálon köröm parányi vér van. Megdicsérem, becézgetem ; „hahó Luncikám, hahó I" Megsimogatom, belefekszik a vezetékbe, mozog a farka. „Előre, előre, kedves kutyám !" Zihál a tüdőm, nehéz a munka. Egyszer csak fordul a kutyám, kezd körözni. Biztatom. Visszafelé vezet, balra kivezet, látom, hogy jól vezet. Rövidre fogom a vezetéket, pihenjünk. — Tovább : „Mutass, Luncikám" ! Bök az orrával, a haraszton vércsepp, megsimogatom és megcsókolom. Nehéz munkát végez. Előttem vagy 500 lépésnyire áthatolhatatlan sűrűség, odaérünk, pihenünk. Luna orra azonban csak ugy vibrál, nincs maradása, mozog a farka, rámnéz, mintha mondaná : „eressz el, mindjárt muzsikálok 1" Nyalábomba fogom egy pár lépésnyire, a földre teszem és körülnyomozom a sűrűt, nem áll a sebzett vad csapája kifelé, tehát a sűrűben van. Mikor a vér csapára érkezem, kutyám belefekszik a vezetékbe és vezet ; körülbelül 100—150 lépésnyire, találok egy sebágyat. Innen előre nem mehetek, oly kegyetlen szederindás kefesűrű a gyertyán fiatalos, tele galagonyával. „Pihenj Luna, nagy munka előtt állsz, pihenj kedves kutyám 1" Vagy 10 percig ül, előre néz, farka motólázik, szeme fényesedik, csak menni akar. Megsimogatom, óvatosan leveszem a nyaksziját. Kutyám lassan halad a csapán, kezem a fülkagylómon van tölcsérbe, hogy jobban halljam, mikor muzsikál Luna, mert szél fuj. Messze lent hallom „haf, haf" hajt, messzebb már állóra csahol a szálerdőben, egy régi szekérutra sietve iparkodom oda, a kutyám szavát hallom, közeledem, jó szelet keresek, óvatosan az állóra csaholó kutyámhoz már 100 lépésnél közelebb vagyok, de annyi tüskés akadály van előttem, hogy nem látom a vadat, lassan fától-fához, gyenge fütty tőlem, Lunci észrevesz, kegyetlenül ugat. Most látom kutyámat, lóg a nyelve, habzik a szája, „haf, haf, haf". Nem látom a vadat, — ott, most ott mozdul valami, Lunci is azt ugatja, távcsövemet oda szegezem, — látom ott áll, — most kiszuszogom magam fi-