Storcz Mátyás: A véreb munkában / Gödöllő, szerzői kiadás, 1929. / Sz.Zs. 1567

8. A véreb lelkének a vezető által való megismerése - 9. A gyakorlatok

18 záláttam, biztam Lunám képességeiben és biztos munkájában. Vérebemmel a jelzés helyére megyek, szimatot vetetek fel s hosszú vezetékre eresztem. Luna alig szürcsöl egynéhányat a nedves fű fölött, szimatot kap és fölismeri a csapa tördeléseit, nagy érdeklődéssel elkezdi azt a bizonyos farkcsóválást, mely a biztos szimatfelvételt jelzi. Körözni kezd, keresi a csapa irányát s egyszerre nekifekszik a vezetéknek, megfeszíti azt. Amint szívja fel a szimatot, közben erős horkolással jelzi, hogy véres csapán van. Az elmosott csapáról ha letér, azonnal körözni kezd, ugyancsak, ha a véres csapát egészséges csapák keresztezik. Majd ismét rátér és gyors, ritmikus farkcsóválással, továbbá a jellegzetes horkolással jelzi, hogy helyén vagyunk. Az eső megnehezítette a keresést, de én csak biztatom. Luna is meg van róla valószínűleg győződve, hogy jó úton jár s ha csapát veszít, körözni kezd, majd magasra ágaskodva szimatolja az esetleg festett ágakat, bokrokat, fűszálat. Kevés halvány vérstráf az egyik bokron. Biztatom : „Luncikám, keress, hol van ? . .." A biztatás ambíciót önt drága kutyusomba és kettőzött szorgalommal lát neki. Már vagy háromnegyed órája vezet cserjésen, szálerdőn keresztül, kiérek a kocsiutra s előttem egy 10 holdas olyan sűrű cserjés, melyen embernek keresztülhatolnia képtelenség. Felsóhajtok : Szent Hubertus, csak egy csepp vért ! Fohászom meghallgatásra talált, mert Luna vércseppre akadt és megfeszített vezetéken horkolva vonszolt a sűrűségbe, hová négykézláb vagy 10 lépésre követtem, mikor is visszahívtam, levettem a csapáról, megjelölve a beváltás helyét. Továbbvittem az uton, körülkerestettem vele a 10 holdas cserjést • „sebzett, keress", megtudni, vájjon nem váltott e ki a szarvas. Miután meggyőződtem róla, hogy a beteg szarvas nem váltott ki, a vendég urat a sűrű végébe egy vastag tölgyfához állítottam, én pedig Lunámmal felvétettem a véres csapa szimatját. A sűrű galagonya és szederindás terepen tovább nem követhettem, mint előbb, most megdicsérem hűséges ebemet, lecsatoltam a vezetékről és „sebzett, keress" biztatással magára hagyom, magam pedig visszakúsztam az útra hallgatózni. Nem tellett bele tiz perc, már hallom a szivet dobogtató és örömet gerjesztő „hau, hau, hau . . . haf, haf, haf" muzsikaszót. Örömtől kigyúlt arccal jelenlem a vendég urnák: „ké-