Storcz Mátyás: A véreb munkában / Gödöllő, szerzői kiadás, 1929. / Sz.Zs. 1567

8. A véreb lelkének a vezető által való megismerése - 9. A gyakorlatok

19 rem a kutya dermetre csahol! . . ." A vendég úr a vágytól, az izgalomtól rohant a hang irányába. Alig birtam megakadályozni s csak akkor csillapodott meg, amikor tudtára adtam, hogy Lunci ilyen funkció közben az idegent megtámadja. Utat törtem az áthatolhatatlan sűrűségben, a vendég követett, Lunci kitartóan muzsikált . . . Nagy kinnal és kabátom áldozata árán végre átvergődtünk a vendégmarasztaló sűrűségen és elértünk az erdők koronás királyának ravatalához, mely fölött a halottas éneket Lunci még mindig teletorokból fújta. Luncit odahívtam, megsimogattam, megcsókoltam, ilyenkor azután már az idegen is megsimogathatta és kifejezhette háláját. A gyönyörű 14-es már fel volt püffedve. Rögtön kizsigereltem, friss vért keresve a vérrel festett tölgyfa ágat odanyújtom a vendég úrnak, ki a szarvasra boldogan nézett, Luncira pedig hálával gondolt. * * * Mikor a koronást megbámultuk, kijöttünk. A nap már delelőt mutatott, amit mi is erősen éreztünk. Első gondom volt azonban hátizsákomból kiemelni a három literes vízzel telt kulacsomat, levettem kalapom, tele öntöttem vízzel és Luncikámnak tartom. Nagy mohósággal lefetyelt a vízből, azután okos szemét reám meresztette, farkát megcsóválta, ez volt nála a „köszönöm, nem, kérek már". Megsimogattam, mire végigterült a pázsiton, mi pedig gyorsan falatoztunk, mert még aznap igen nagy munka várt reánk. Egy igen magas Vadász Úr a valkói területen reggel fél hét órakor egy bőgő bikára lőtt, mely tűzben rogyott össze. A bika vánszorogva felkelt, csülökre kapott s a sűrűségben eltűnt. A Vadász Úr azért nem lőtt mégegyszer, mert állítása szerint lövése „magas vállap lövés" volt. Falatozás után azonnal kocsira ültünk és átmentünk a valkói területre. Délután 2 óra volt. A Magas Vadász Úrnak megjegyeztem, hogy Luna nehéz véreb, a sebzettet nem éri utói, ha meg is találja. Azért elküldök a gyorslábú vérebemért. El is küldtem érte Papp István vadászt. Megérkezik „Vidur", a gyorslábú bajor véreb, szeretettel üd vözöljük egymást, azután összecsókolódzik Lunával és mintha Luna valamit a fülébe súgott volna, mindkettő boldog öröm* mel csóválta farkát a kilálásba helyezett élvezet fölött.