Rodiczky Jenő: A hazai vadászat multjából és jelenéből / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1434

Vad és vadászok

Vad és vadászok Magyarországon. Hazánk a legrégibb idők óta nagy hirben állott és áll még ma is mint a vadászok valóságos Eldorádója és bizony nem ok nélkül. Már Freisingeni Ottó is dicsérte hazánk «venationum copia»-ját. Spieshaymer pedig, a ki magát latinosan Cuspinianusnak nevezte, nemcsak arról birt tudomással, hogy hazánkban sok a szarvas és öz, hanem tud falkákban legelésző vadkecskékröl, sőt a «Jäger-latein»-ban is remekelt, azt irván,*) — igaz, hogy nem magáról, hanem a brandenburgi Markhio Györgyről (a szerencsétlen II. Lajos király gyámatyjáról), hogy egy vadászat alkalmával százhúsz szarvast hozott teritékre. Oláh püspök a főbb vadakat következő sorrendben emiitette : szarvas, öz, dámvad, medve, vaddisznó, vadkecske, havasi bak. Heltai Gáspár azt irta :**) «a koronás hegyekben és Erdély környül találni különb-különféle sok vadakat, serényes ökröket, vadlovakat, jávorokat, dámvadakat, beléneket, ismét különféle madarakat, zakányokat, vadpávákat, jeles solymokat.» A szepességi krónikások meg éppen sárkányokról tudnak, min annál kevésbbé csodálkozhatunk, mert e veszedelmes species máig sem halt ki, holott a szegény bölény és jávor kihaltak, mint Ausztrália óriási szárnyas vadja a moa. A vadászszenvedély nemzetünknél oly régi, mint hitregénk. A nagy-vadászat királyaink és nagyjaink előjoga volt, de nálunk a királyok nem fejedelmi jogként, hanem *) Oratio ad principes 136 **) Magyar Krónika V. rész.