Rodiczky Jenő: A hazai vadászat multjából és jelenéből / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1434

A bölényvadászat

13 Apor Péter szerint a nemzeti fejedelmek idejében a főurak kerevetjei, tábori sátrai, nyugágyai bölény- és medvebőrökkel vonattak be, mely divat is befolyhatott a bölénykiirtás gyorsítására. Mindazáltal 1718-ban a gyergyói havasokban még elég nagy számban találtattak, mi igazolja Thuróczy Lászlót,*) a ki a Magyarországon található vadak közt a bölényt is fölemiitette. A német szakférfiak állításával, hogy a bölény teljesen meg nem szelídíthető, merő ellentétben áll egy itt fölemlítendő 18-ik századbeli történet, mit gróf Kemény József egy Zeyk Miklóshoz 1840-ben irt levelében a traditio ulán elbeszélt. «Gr. Lázár Ferencz 1740-ben a szebeni országgyűlés alkalmával a gyergyói havasokban fogott két fiatal bölényt hozatott Szebenbe. Itt megaranyoztatta szarvait és hintója elé fogatta. . . .» Különben az utolsó bölény Erdélyben állítólag 1762. október 8-án esett a vadászati szenvedély áldozatává. Ekkor a borgói Plaj magaslaton egy 10 — 12 éves, 542 fontos bölény-tehenet lőttek, mely idötöl fogva bebizonyithatólag nem került bölény erdélyi vadász csöve elé. Ama nevezetes nappal azonban távolról sem szakadtak meg híreink a bölényről. Benkö József tanúbizonysága szerint Udvarhelyszékben, a fülei u. n. Boroszlámos erdőben még 1775-ben is akadtak bölényre. Sulczer Ferencz pedig 1781-ben ezt irta: Csikszékben néhány ev előtt az egész csordával legelőre kihajtott egyik tehénbe beleszeretett egy bölény s annyira bizalmas lett vele, hogy esténként a falu népének nagy ijedelmére, nem csak gazdája háza kapujáig, de ínég az istállóba is bekisérte s ugy hajtották ki aztán a bölényt a tehénnel együtt reggelenkint a csordára. Ez a bölényről való elég romantikus színezetű utolsó hazai hírünk. A nálunk szokásos bölény-vadászatra csak nagyon hiányos adatok állnak rendelkezésünkre. A bátor uri vadászok hihetőleg előbb valamely tisztásra csalták ki az állatot s ott szembe szálltak vele, lándzsa, hanzsár, szekerczével fölfegyverkezve. Az ekkor kifejlődött viadal merész élethalál-küzdelemnek képzelhető, melyhez viszonyítva a mai spanyol bikaviadal ártatlan farce-á törpül. Legtöbb esetben tőrbe csalhatták a bölényt. A vadászat e nemét Julius Gaesar is emliti, az Urusról szólván, de nálunk szokásos volta kitetszik Rákóczy György *) Ungaria suis cum Regibus. Tyrnaviae, 1729.