Rodiczky Jenő: A hazai vadászat multjából és jelenéből / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1434

A bölényvadászat

14 fönnebb közölt levelének ama passusából, melyben veremásókról tesz emlitést. Szól e mellett végül az is, hogy az erdélyi havasokon itt-ott látható mélyedéseket a köznép mind e mai napig bölényvermeknek nevezi. Heltai Gáspár nem hiába, hogy külön emliti a serényes ökröket és a beléneket; az Aristoteles Bonassusa és Plinius Bisonja tényleg nem azonos azzal az Urusnak nevezett vadszarvasmarhával, a melyről Julius Caesar De hello Gallico czimü müvében (VI. 28.) tett emlitést. Ez az urus, melyben Fitzinge*- a lápi szarvasmarha ősét vélte felismerhetni, a történelmi korban is még tényleg együtt élt ugy nálunk, mint Németországban a bölénynvel. Kitűnik ez többi közt a Nibelung - énekből, mely szerint «Siegfried» egy időben bölényt és vadökröt ölt a «Wasgaui» vadászaton : Darnach schluch er schiere einen Wisent lind einen Elch, Starker Ure viere und einen grimmen Scheich. Szász Károly forditásában ezen hely kevés hűséggel igy hangzik: Majd gyors irámot vert le s nagy homlokú bivalt, Mogorva négy bölényt is keze csapásival. A Nibelung-ének egy másik helyén meg azt olvassak: Mit ihren scharpfen Geren si Wolden jagen Swin Beren und Wisente; Waz kunde kueneres gesin ? Méltó kérdés, mert: a vaddisznó, medve mellett a bölény tényleg az a vad volt, melynek teritékre hozása a bátor vadász legnagyobb dicsőségét képezte. . . .