Pfeifer Ferdinánd: Falkavadászatok és az akadályverseny-sport / Budapest, Pfeifer, 1922. / Sz.Zs. 1618

A róka, nyúl, szarvas és vonzalék falkavadászatokról

60* kat, — úgy ezt csak hang nélkül jelezheti azáltal, hogy kalapját magasra emelve, int. Elhamarkodott kurjantás ugyanis a rókát visszariasztja a rejtbe. Általában véve az a tapasztalat, hogy egy róka, melynek üldözői mindjárt a sarkában vannak, nem követ oly egyenes irányt, mint az a róka, melynek egy bizonyos térelőnye van a falkától. Mikor a run megkezdődik s egyáltalán az egész vadászat alatt, a társaságnak nem szabad a falkához nagyon közel lovagolni, mert ezáltal a kopók munkájukban zavarva vannak, ha mögöttük folyton hallják az őket veszélyeztető patákat. Például elő szokott fordulni, hlogy azért vesztik el a kopók a szimatot, mert a társaság közel lovagol hozzájuk, ilyenkor a kopók sietnek el a lópaták alól előre és így nincs módjukban nyugodtan a szimatot kidolgozni, követni és nem veszik észre, hogy a szimat jobbra vagy balra elfordul, hanem csak futnak előre a hamis irány felé, ahol nincs semmi. Ekkor azután nemcsak hogy túl mentek a szimaton és megálltak, hanem ia east-juk (újrakeresés) is meg van nehezítve, azért, mert az egész társaság már belelovagolt a szimat vonalába és ama sok lónak, mely a szimat vonalán áthaladt és ott áll, a szaga a róka szagával, a szimattal, egy jó darab helyen, összevegyül. Általában a résztvevőknek nem szabad elfelejteni, hogy egyedül a falkár az, aki a falkát vadássza. A róka kifut a rejtből és a vadászat szempontjából az a legkedvezőbb, ha a róka az egyenes irányát megtartja. Ez azonban nincsen mindig így, mert a róka az egyenes irányától sokszor különböző okok miatt eltér. Például: Ha valaki vagy valami az útjába kerül, amitől megijedve, az egyenes iránytól eltér. Ezt nevezik angol