Makay Béla: Verőfényben természeti és vadászképek tollal, ecsettel / Budapest, Franklin, 1905. / Sz.Zs. 1410

A nagy szikesen

76 A NAGY SZIKESEN'. homlokáról kalapját alázatosan leemelje. Nem! Ili nem parancsol neki senki és semmi! Hátat fordit a világnak és egybefont karokkal büszkén egyenesedik ki: «Itt, a kerek pusztaságon én vagyok az ember». S a mindenség e porszemének a nagy természet hódolni látszik. Lágy fuvalom kél a szikes pusztaságon. Ott, hol a kiaszott parlag aranysárga széle csak az imént még a mosolygó ég azúrkékjével csókolódzott, kies liget övezte, gémeskutas, fehér tanya képét tükrözi vissza egy ezüstösen reszkető tó vize. Hallani véli a barátságos kis tanya tündér szüzének csábosán csengő hangját : «Ember, légy üdvözölve, rád várok.» Az ember megmozdul; a csábos kép megragadja s karjait kiterjesztve, vágyakozással önkéntelenül is előre lép: «Jövök.» De a játszi szellő ezer hunczut koboldja egy szempillantás alatt szertefujja a levegővel festett csalóka délibábot. No, te hatalmas Én, ugye, most már a pusztában is hamar megtaláltad ismét «az ember»-t. Az embert, a ki mindenütt, — a pusztában is csalódik. * De az elmosódott délibáb gémcskutja még azután is otl motoszkált a fejemben. A tikkasztó hőségben izzó szikesen hatalmasan megszomjaztam. A gégém olyan, mintha tüzes levegőt nyeltem volna, szájamszéle pedig kicserepesedett. Bizony jó lesz az elbizakodott, hatalmas «ember»-nek egy ital vizecske után nézni. Ott túlnan, jó kis félórányira ide, a hol állok, szokott a gémeskút körül delelni a nyáj, — tartsunk arrafelé. Nekivágok hát a «nagy szikes»-nek. Bizony, ez nem a paradicsom kertje. Ezer drótostót se tudná összedrótozni, úgy össze-vissza repedezett a száraz nyárban. Meglátszik, hogy egy csepp eső sem esett. Olyan repedések tátongnak keresztül-kasul, hogy a lábam is majd beléjük szorul. Árva szöcskék ütögetik ki fejüket, de bizony csak jobb az árnyékba, a repedés hüsébe húzódni, minthogy a nap lepörkölje