Makay Béla: Verőfényben természeti és vadászképek tollal, ecsettel / Budapest, Franklin, 1905. / Sz.Zs. 1410

Őszi est a réten

ŐSZI EST A RÉTEN. <51 szöcske. Nehézkesen fellökik magukat ismét a levegőbe s társaik után sietnek, a kik azóta már a vetésben lakomáznak. Van ott mag, kukacz, földi giliszta elég. Kutyám kialudta magát, felállt. Megrázza magát, hogy nagy fülei jobbra-balra pofozzák. Nyújtózkodik. Neki feszíti két mellső lábát a földnek és görbítgeti, egyengeti derekát. Ide oldalog hozzám, hízelegve meglökdös okos, nagy fejével, mintha mondaná: 110 gazdám, nem mennénk? Jól van, jól, csak várjunk egy kicsit Lord; hát ha rajta veszt már egyszer a vén gonosz «vörösbundás» ! Elérteni látszik, a mit mondok, s leheveredik újból. De már el nem nyújtózkodik. Megtorpanva figyel a cziczás felé. * Most bukott le a nap végkép a kéklő hegyek mögé s ezzel a tájkép szine is egy szempillantás alatt megváltozott. A sötétebb szinek kezdenek uralkodni ; szaporodnak a kék árnyalatok s egész skálája keletkezik a szürkés ibolyaszinnek. A rét elsötétedett s a határárok nyugodt vize, mint sima tükör, ezüstfehéren válik el a fekete partoktól. De az ég azúrja még világit és felhőtlen mezejét nyugattól-keletig szántja végig a lement nap sugára. Olyan, mintha a keleti égen is napnyugta volna. Az őszi szokatlan nagy távlat összébb húzódik, a látóhatár szűkül, a föld ölelkezik az éggel. Lassanként besötétedik. Egyet csobban mögöttem a határárok vize. «Idáp, háp.» Most csapódott bele egy tőkekacsa s a mint oda pillantok, látom ott húz utána a gavallér is. Titkos légyotton vannak. A hápogás elhallgat, de hallom [locsogásukat az árok sása közt s úgy veszem észre, éppen nem szándékoznak ide csalni társaikat, a kik V alakban itt húznak el felettem. Valahol még tarló van közelben. A cziczásban megszólal a vadgalamb; búg, kaczag a gerle. Ki-ki röppen egy-egy, s erre kanyarodik a vén fűz felé, — tán itt szoktak éjjelezni, — de a mint észre vesznek, villámgyors, hangtalan lendüléssel sietnek a cziczás mélyébe vissza.