Makay Béla: Verőfényben természeti és vadászképek tollal, ecsettel / Budapest, Franklin, 1905. / Sz.Zs. 1410

Tilalmas időben

TILALMAS IDŐBEN. azonban rávettük a gazdaasszonyát, hogy a 13-át Lépje le, úgy hogy az ipse 14-én reggel teljes lelki nyugalommal tépte le az aznapi dátumot, s feltűnt szemei előtt az epedve várt 13-e. Mi persze — másodmagammal — minden további meghívás nélkül már korán reggel beállítottunk, hogy annál inkább biztosak legyünk cselvetésünk sikerülte felől. Barátunk már felkészülve várt; nyakában lógott egész hadi felszerelése: fegyver, kulacs, jól megtömött vadásztáska, melyről tízféle szerszám csilingelt s fejében ott virított a híres zöld kalap. Alighogy betettük a lábunkat, idegesen kiáltott: «Szervusztok! Csak siessünk; mert az idő múlik. Hamar egy kis papramorgót s egy harapás pogácsát. Kint ebédelünk az erdőszélben, s aztán estére szívesen látlak egy kis nyúlpörköltre.» No — gondoltam magamban — annak ugyan te nem fogsz megörülni. Barátom elemiben volt, egész úton ki nem fogyott vadászélményeinek előadásából. De hogy mennyi igazság volt bennük, azt abból is sejtem, hogy Piczi kutyám, a híres dakszli ójtvány, «a ki» utánunk tipegett, egyre vicsorított és prüszkölt a sok szótól. Végre is kint voltunk a mezőn. A hajtó gyerekeket nagy szakértelemmel rendezte el a kukoricza-tábla szélén. Piczi fülhegyezve, csodálkozással leült. «Te ide állsz. Te meg tiz lépéssel odébb mégy. Te meg amott állsz meg. Hé, te csámpás, ne menj beljebb, mig nem fütyülök. Azt a kerteikodat, ne mozogj, tüzes vaslapáton állsz? Urak, mi a tábla szélén megyünk, én kissé a tarlónak tartok oldalt, hogy arra se meneküljön nyúl. No, most indulj !» Háromszoros, éles fütytyel jelezte az indulást, s máris kézbe kapta fegyverét, mintha mindjárt lőnie kellene. Csakugyan a hajtó gyerekek nagy lármájától a kukoriczatábla végéből óvatosan menekült egy süldő. A mint kiért a tarlóra, megült. Két lábra állt s a zaj okát kutatandó, visszalulelt a kukoriczás felé. Nosza, kapom a puskámat, odapörkölök neki és — szándékosan — fényesen elhibázom. Zöld kalaposom se rest, úgy oda dörrent a lábrakapott nyúlíinak, hogy kettőt se rúgott utána a saltomortale-művész. «Vivát! Megvan ! Fene rosszul lőttél, — ez nekem szólt — ez volt aztán a lövés.» Piczi már a 7*