Makay Béla: Verőfényben természeti és vadászképek tollal, ecsettel / Budapest, Franklin, 1905. / Sz.Zs. 1410

Erdőszélben

14 ERDŐSZÉLBEN. «Adjon Isten kendnek is.» Elment emberem, magamra hagyott s gondolkozni kezdek azon, hogy tán igaza is van. Milyen Lelhetetlen, ragadozó, vérengző teremtménye is az Istennek az ember. A szúnyogot megette a béka, a békát most eszik a falánk rákok, s a rákokat meg fogja enni a még falánkabb ínyencz ember. Szúnyog, béka, rák. Brr! Igazán nem eszem többé ráklevest. De azért a tele rácsot mégis csak kiemelem, melyen csak úgy nyüzsög a sok rák apraja-nagyja. Most már elég; este van, a falu estharangja szól. Mögöttem a bükkös hamvas homálya éjjelbe borult s előttem a rét is liláskékre változott; aranyszín már csak a fák tarajának éles körvonalain ragyog. A fürj már elhallgatott, a fáczánykakas csendben elült. Nyirkos köd száll mellemre s megborzogat. Lord kutyám ásítozva kel fel s farkcsóválva kérdi : «Gazdám, hát nem megyünk?» A harmatos fű és gaz közül magam is felkelek, társaimat szólitom s a kocsin horkoló kocsist felrázva nógatom: «Haza.»