Makay Béla: Verőfényben természeti és vadászképek tollal, ecsettel / Budapest, Franklin, 1905. / Sz.Zs. 1410

Csörsz árka

CSÖRSZ ÁRKA. 12 ebédelni akartunk. Ebéd a Csörsz árok partján. Mikor elbúcsuztunk, még egy darabon velünk is jött, — nyomában a nyáj, — s utánunk kiabált : «Csak arra lessenek szél mentén egyenesen a nyárfáknak, a határárok hosszában egész a Tarna partjáig ; a zsadányi határ végében kezdődik az árok.» A Csörsz árok. «Ott a jegyző-földön harminc/, nyúl is van. Idejövet felvertein vagy hármat.» Útmutatónk is akadt. Előttünk gurult egy elszabadult ördögszekér. Meg-niegállt, beleakadt a szamárlüskébe. Megczibálta, hogy csak úgy porzott száraz, zörgő bokrétája. Megint tovább ugrált, forgott maga körül, mig végre a mcsgye aszott füve őt is fülön fogta s tovább nem eresztette. Szótlanul róttuk az avart. A delelőre jutott nap lángfolyamát zúdította nyakunkba. Sültünk-főttünk. Sehol talpalatnyi árnyék; az egész levegő izzó kemencze. Csak siessünk a Tarna vizéhez. Az a harmincz és három nvúl bizony elszelelt. De mi mégis csak az árok partján ál Ez hát a «Csörsz árka». Ez a beiszapolt fenekű, aszott gazzal s zörgő lapulevéllel benőtt árok? Partjait kiverte a rekettyefűz s a mellette húzódó göröngyös szántásig egész kis füzes támadt. Jó búvóhelye nyúlnak, fogolynak. I)e úgy látszik, csak akkor jó, ha a vadász nem bújja. Az árok lehet vagy négy méter széles s ott, a hol megálltunk, átadta medrét kölcsönbe a Tanúinak, melynek gázolható vize jó darabon a magas töltés közt benne folydogál. Leszálltam az árok fenekére s az ősi emlékeken elmerengve, a nedves fűben egy marék nefelejtsel szedtem. Úgy kínálta az árok, hogy el ne felejtsem. Letelepedtünk az árokparton s előszedtük az elemózsiás tarisznyát. Ilideg nyúlderék, édes zöldpaprika s töpörtőspogácsa falatozása közben nagy vitatkozásba keveredtünk az árkot illetőleg. Ki ásatta? Minek ásatta? Mikor ásatta? Mindegyik a legbiztosabbat tudta s mindegyikünké más volt.