Makay Béla: Verőfényben természeti és vadászképek tollal, ecsettel / Budapest, Franklin, 1905. / Sz.Zs. 1410

Csörsz árka

CSÖKSZ ÁRKA. Megállunk a pásztor előtt. Még mindig nem akar észrevenni. Megvárja, mig megszólítjuk: «Jó napot bátya.» «Adj' Isten.» De azért meg nem mozdul, csak szittyent egyet a foga közül. «De nagy meleg van.» «Van, a kinek van.» «Döglik-e a birka?» «Jut is, marad is.» «Kié ?» «A pesti zsidóé.» Egyik társam — úgy látszik — megismerte a foghegyről felelgető embert: «Hát Mihály bácsi, kend már meg se ismeri a volt bogvi (bodi) jegyzőt?» Erre már megmozdul az öreg, s mintha a lompos kuvasz lenne oka valaminek, egyet kanyarít feléje kampós botjával. «Nem mész, te rusnya lélek! Jaj, de nicgemberedett tekintetes uram.» Ez társamnak szólt. «Ez a dög — ez a kutyának szólt — mindétig vaczkalódik (pedig szegény kutya meg se mozdul), hát így ismered meg te az embereket.» Mintha bizony ő megismerte volna. «Ilej de régen nem láttam. Adjon az Isten jó napot.» Most már Ivcil3

.p1 át is levette és botját, pipájával együtt zavarában azt se tudja, hogy tartsa. «Megtisztelem az urakat, hogy szólítsam.» Ez nekünk szólt. «Pesti úr az egyik, olyan, a ki ír is. A másik vezekényi.» «Hej tekintetes uram, de sok minden megesett, a mióta elment. Kiszáradtak ám a csinált út mellől a diófák, a kiket ültetett. Csámpás Boczó Kalárinak is bekötötték a fejét, haza is kergette már az ura. Alsó Burzó Eerkó katonáéknál maradt. Hatujju Kovács János, — az a lókötő — a ki mikor még itt volt, bojtárom volt, a törvényre került, IHaván kosztol.» Megeredt az én szótalan magyarom nyelve, felmelegedett a bizalmatlan pásztorszív, szóhoz is alig tudtunk jutni tőle. De sietnünk kellett, mert még jó egy darab út volt addig, a hol l*