Makay Béla: Hegyen-völgyön, Természeti és vadászképek a szerző tollrajzaival / Budapest, Franklin, 1911. / Sz.Zs. 1428

Én is csak ember vagyok

ÉN IS CSAK EMBER VAGYOK 67 Fölöttem, nyugaton, a cserkészút nyílásán végiglátom a hegytetőt. Körülöttem csend mindenütt s e csendes tájképre felhőtől megtisztult, villódzó mély kék ég borul. A nyugvóra térő nap utolsó aranypiros csókját most küldi szerteszét. A hegygerincz csupasz fái olyanok, mintha a pokolnak vörösizzó vasseprői merednének a magas égre fel; az Iharos fáinak fejébe pedig, a melyen még rajta lóg a tavalyi elszáradt levél, aranybronz koronákat rak egy odatévedt izzó napsugár. A néma csend olvadni kezd. — «Kakat, kakat», hangzik alattam a völgyben mindenütt. A fáczánkakas párja mellett éjjeli nyugvóhelyet keres. Szerelmes nyögdécseléssel búg a kékgalamb. A nászéjszakák titkos szállásaira családi örömök reménye vonzza az erdők vadjait. Még egy pillanat és aranyszélű lilafelhő mögé húzódott vissza az utolsó napsugárnyaláb is. Erre nyugaton lángba borult az ég s a pagonyon rémes tűzvész színe szűrődik át. Bíborköpenyt ölt hátára a sötétkék erdős hegygerincz. A napnak «dísze» van. Holnapra ismét szelet kapunk, pedig hát ebből már ma volt elég. A tájkép színe ismét változik. Az izzó pirosság helyét az égen kékeszöldszín váltja fel, melyre éles határvonalakban rajzolódnak le a tájkép fekete árnyékai. Bizony már este van. Nedves föld szaga száll a kóbor esti szellő szárnyán szerteszét s az erdő dohos alomjának fojtó kriptaszagát elfojtják a tavaszi illatok. Valamerre ibolya nyílik a közelben, tele tüdővel szívom be édes illatát, mely szinte megrészegít. Mámoromban tánczot lejtő Nymphákat látok alat5*