Makay Béla: Hegyen-völgyön, Természeti és vadászképek a szerző tollrajzaival / Budapest, Franklin, 1911. / Sz.Zs. 1428

Én is csak ember vagyok

ÉN IS CSAK EMBER VAGYOK 65 zsendülő pázsiton ragyog még néhány színes gyöngygyé vált hópely. A kék hegyek színesedni kezdenek, bár lombtalan erdeiknek színt nem a levél zöldszíne ad, hanem a felhők mögött nyugvóra térő nap egy-egy elszabadult sugára fest aranylila színfoltokat a sötét alapra. Mintha megemberelné magát az idő, a csípős böjti szél elült. Langyos tavaszesti fuvalmak sugdosnak fülembe édes biztatást és most, hogy a hegy derekán túl vagyok, bár estére is vált az idő, kezd a bélelt bekecs kissé terhemre lenni. Hiába, nagy a hév, — tüzel az esti les reménye. No! meg a mi igaz, az igaz: neki is melegedtem a hegymászásban. Az útszélén hatalmas, árva tölgyfa áll magában. Tetőtőltalpig csupasz. Nincs viharrázta, esőverte száraz ágain egyetlen fonnyadt levél se s vajh' ki tudja, fog-e fakadni még rügye. Szinte látszik, hogy a letarolt öreg erdő ez elmaradt «magfája» már az élet és halál szélén áll. Az útszéli vén őrálló szétterjeszti csupa-könyök száz fekete karját felém, mintha intene: — Itt a határ! Ne tovább! A tomboló élet zajából itt a fenséges csend hónába lépsz. Ide csak az igazak léphetnek be: a természetimádók. A kik megértik az erdők suttogását, a visszhangos völgyek minden sóhajtását, a pajkos hegyipatak csacska locsogását, állatok panaszát, madár dalolását. Megtanulom, vén tölgy, csak eressz tovább. Hisz' az erdők szívét, völgyek mélyét csak az igazságért keresem. Ök nem hazudnak soha. Csak tőlük tanulok és ők jobban megértenek, mint az emberek, a kik félnek és gyűlölnek, mert velük hazudni nem tudok. Makay Béla : Hegyen-völgyön. 5