Makay Béla: Hegyen-völgyön, Természeti és vadászképek a szerző tollrajzaival / Budapest, Franklin, 1911. / Sz.Zs. 1428

Én is csak ember vagyok

ÉN IS CSAK EMBER VAGYOK 63 vándormadarak sorsa megtaníthatott volna már arra, hogy jobb várni, mint sietni. Hja! de a türelmetlen, élni siető, fáradt ember még meg sem halt, máris várja a feltámadást. Mindez azonban nekem nem valami nagy vigasztalás; mert tény, a mi tény, hogy ime április elején még rókamálas bekecsben is dideregve bandukolok az esti szalonkalesre. * A vén Mátráról gomolygó hófelhők szállnak fel és egymás fölébe tolakodva sietnek erre délnyugat felé. Ólomszürke az ég és a lomposan csüngő fellegek szinte söprik a valkói Páloshegy gerinczét, a mint keresztülbuknak rajta a völgybe le. Sötét árnyék jár a felhők nyomában, kékbe borul a vidék; csak arrafelé nyugaton, a rákosi lapályon ragyog néhány aranyzöld folt, az üde vetés friss zöldszine a lilabarna szántások és rozsdasárga ugar között. Borzogat a böjti szél, felkavarja a felszikkadt út lisztporát s belesodorja a mezőt végigseprő fellegek közé. Csinos kis fergeteg támad körülöttem, míg az úton előttem száraz levéllel, gazzal tele, nyári boszorkányszél forog, szalad. A hópihével tömött felhőket valamerre felhasogathatta az erdős hegygerincz, mert tömött pamatokban kezd a tavaszi hó hullani. Az első pihe meglippen bajszomon, megcsiklandozza ajkamat s mire odakapok, már csak egy vízcseppet morzsolhatnak szét ujjaim. Lord kutyám is megmegrázza a fejét és mellső lábával arrafelé kapkod, merthogy finnyás orrát neki is csiklandozza a hópihe.