Makay Béla: Hegyen-völgyön, Természeti és vadászképek a szerző tollrajzaival / Budapest, Franklin, 1911. / Sz.Zs. 1428

Óriások temetője

ÓRIÁSOK TEMETŐJE ii bonás, borzongás fut végig rajtam, mintha valami nedves völgy halálhideg szele csapott volna meg. — Pán velkomozsnye. Istent kisértesz! Szerencsétlen hely ez. A ki ennek a vizéből iszik és felkaczagja a Gonoszt, az menten szörnyet hal; ijesztget tovább Misó és otthagyva engem a faképnél, igazabban a sziklák közt, a hogy csak bir, iparkodik felkapaszkodni a tetőre, hogy mihamarabb kivül legyen a veszedelmes hely bűvkörén. Csak a tetőn értem utói, a mikor a szivszakasztó kapaszkodástól kimerülten már erősen nekigombolkozva, ingujjban üldögélt a maga alá gyiirt «kamizol»-ján (bundabőrből készült bekecs) és hol pipáját tömögette, hol verejtékező arczát törölgette. Szegény ördög — gondoltam magamban nagyon megijedhetett. Misó elérthette a gondolatomat, mert maga kezdte azzal, hogy: Nem tréfa az, a mit mondtam. Nem tréfálhat az, a kinek a felesége, az én szépséges Márkám, szörnyet halva itt zuhant le a Krahulcso-völgybe; mert felkaczagta a Gonoszt és ivott a vizéből. — Nem értem mit mondasz, Misó? No, hát csak ülj le uram; itt már elmondhatom. Úgy is meg kell várnunk a többieket. Itt megpihenhetünk. Hullott száraz fenyőgalyakból rőzsét gyűjtött. A felgyuladó rőzserakásból csakhamar opálkék füstoszlop emelkedik zsinóregyesen az azúrkék levegőégbe. Mintha a fölöttünk lassan uszó tarajos felhő szivná magába a fenyőfa illatos áldozás-füstjét. Misó megtömött pipáját bedugja a parázsba; majd mikor már a beletömött bagóval együtt izzani kezd, kiveszi; lefújja