Makay Béla: Hegyen-völgyön, Természeti és vadászképek a szerző tollrajzaival / Budapest, Franklin, 1911. / Sz.Zs. 1428
Ott, a hol a Vág ered
6 0 HEG YEN-VÖLGYÖN erdei láp áruló sara még azt is elmondja, hogy merre ment; a mérges záspa széles leveleit is rongygyá taposta a letiport fű között. Elkéstem. — Kiváncsian nézi, kérdi a csipkefinom vörösfenyő ágán ugrándozó búbos fenyvesczinke: — Mit keresz, mit keresz? Mi—i— it? Gúnyosan fütyöl a léprigó, csicseregve kontrázik neki a keresztcsőrű pinty s a hatalmas fenyvesek legparányibb madara, a piczinyke királyka is itt ugrál kiváncsian körülöttem. Semmit sem keresek. Nem megyek a vadkan csalogató nyomába, hiszen semmiben se találhatok nagyobb élvezetet, mint benned gigászi hegyek és óriási fák hatalmas országa. Hatalmas arányaid lenyűgöznek, — akaratom nincs, — öntudatlanul odaadom magamat delejes vonzalmu erődnek, mely rajtam alföldi emberen is teljesen uralkodik; kerget hegyre föl, húz völgybe le, feltol sziklák meredélyein és átugrat vélem pokolmély szakadékokat. Vadregényes tájad, sötét fenyvesed, kopasz bérczeid nem zordak nekem. A mi szines, az zord nem lehet. Csak parányiságomat érzem a kő és faóriások közt. Az alföldi délibábos róna végtelen pusztaságán teljesen érvényesül a legkisebb emberben az Én, — mig a felhőkarczoló alpok között a leghatalmasabb ember is csak egy porszem, melyet minden pillanatban szétmorzsolhat egy megindult, gördülő, ostoba sziklatömb. S vájjon lehet-e, van-e szebb kripta, mint az Alpok szakadéka, melyet évezredek vájtak, repesztettek a sziklafalba s a mely fölött a Tátracsúcs áll örök síremlék gyanánt. *
