Makay Béla: Hegyen-völgyön, Természeti és vadászképek a szerző tollrajzaival / Budapest, Franklin, 1911. / Sz.Zs. 1428

Ott, a hol a Vág ered

OTT, A HOL A VÁG ERED 59 gyanánt merednek a fehérre meztelenített, elhagyott fenyőtönkök. A gyepes sziklák és törzsek tövében szamócza bogyója piroslik és barnakalapos kis társaság üldögél: a varga n ij a- gomba. Vígan csergedező, csobogó, zuhogó patakokat lépek és ugrom át. Egy, kettő, három, — — öt, — tíz, — — nem is számlálom már tovább, hiszen vége-hossza sincs; a havas minden vize elszabadult, mintha vízözönt küldene a népre, mely magyarul nem érez, nem beszél. Őserdő áll előttem; mohhal fedett faóriások. Árnyékos ódon templom, ezernyi-ezer karcsú oszlopos. Egyik faóriás sűrű ágai a földet seprik, míg csűcsa magasról néz le a többire; a másiknak dereka csaknem csűcsáig meztelen és sebes oldalából illatos gyanta foly; tüskésszőrű száz karját rémülten emeli a magasba, amott a harmadik és dűsruháju rokona áldólag terjeszti föléje védő karjait. Leghatalmasabb, legdíszesebb köztük a halványnagy jegenye vagy keresztesfenyő de alig hiányzik a rokonságból egyetlen is. Lucz, erdei, vörös, szurokfenyőt sőt a ritka czirbolyafenyö is itt van a díszes társaságban. Kidőlt, korhadt, mohos ősök törzsei hevernek a talajon, melyet minél beljebb haladunk az őserdő szivébe, a mélységes árnyékban, annál kevesebb növényzet borít, — csak megpörkölt, törékennyé száradt rozsdabarna tülevél milliárdjai: az alom. Az őserdő ritkás, zsombékos széle kék a nefetejlstől; az irtvány oldalán lefutott hóvíz itt megállt. Zsurló, bürök, haraszt és páfrányerdő borul a iözegmohos dágványra, melynek zöldmoszatos sarában vén agyaras szokott hüselni. Most is nem régen erre járt. Az erdeifenyő meztelen vörös oldalán látom dörgölődzésének sáros nyomát. A mocsaras