Makay Béla: Hegyen-völgyön, Természeti és vadászképek a szerző tollrajzaival / Budapest, Franklin, 1911. / Sz.Zs. 1428

Óriások temetője

ÓRIÁSOK TEMETŐJE ii kodó kezünkben, az még hagyján; mert lábunknak van támasza. De Isten legyen annak irgalmas, a ki a csalogató, illatos virágok közé lép. Akár csak gyanutlanul farkasverembe lépett volna. Az még szerencsés, a ki a virágostól, mindenestől együtt mélyebbre leszakadó, nedves televénybe derékig süpped s nem egyenesen a másvilágba lép, vagy legalább is nem a lábát töri. Azt se mondhatom, hogy : «kutyának való üt», mert ez ellen meg az egymást ránczigáló kopófalka emelne alapos kifogásokat. Hiszen annyira csetlenek-botlanak, hogy a czorkát is meg kell oldanunk és ügy tologatnunk fel egyik szikláról a másikra «ő kutyaságaikat», mintha bizony valami piramisokat mászó ángliusok volnának. A fáradságos üt elég hosszú, de rövid idő alatt eljuthatni rajta a másvilágra. Kerülgetjük is a hol csak lehet a virágos «halálvermeket». A vadszeder indája is mintegy óva-intve szúrós rostélyt vert a virágos gödrökre, hogy még inkább elmenjen a kedvünk arrafelé járni. Olyan ez a csupa rengeteg kőtömbökből álló ((kövön-kő» völgyoldal, mintha nem is az özönviz jégárja, hanem az egetvívó titánok, hegymagas óriások hordták volna össze garmadába parittyaköveknek, valami démoni harczra. A vörösáfonya bokroknak vérszinű apró bogyói meg a fényes zöld leveleken ügy festenek, mint szerte-széjjel frecsegett millió vércsepp. A mint egy sziklatömbön megpihenve, magamban félhangosan így gondolkozom, rábólint mellettem Uhorcsan Miso: Biz ügy van az, uram! Vékony vizsugár szökel egy repcsénynyel befuttatott mohos szikla hasadékából és szivárványszinű kristálycsepp-