Makay Béla: Hegyen-völgyön, Természeti és vadászképek a szerző tollrajzaival / Budapest, Franklin, 1911. / Sz.Zs. 1428

Mikor az ég is beleszól

mikor az ég is beleszól i97 vízzel teli dagadó tömlőt. Vakító tűzpatak sistereg végig a meredek bérczfalon; nyomában omlik a szikla; óriási parittyakövek — szikrázó gránitszilánkok — röpködnek szerteszét. A pokoli fényhatás után még pokolibb sötétségbe sülyed a völgy. Fekete felhő ereszkedik le a völgybe. Valami kopogni, pattogni kezd a sziklatömbökön! Hohó! Ennek már fele sem tréfa: kopog a fejemen, a kezemen is. Jég esik. Az első villámcsapást valami irtóztató, fütyülő, recsegő, ropogó, sziklarepesztő mennydörgés követi, melyet dühösen vagdosnak egymáshoz a völgy kőbörtönének megrengő falai. A gránittömbök zengenek, zúgnak, csengenek, bömbölnek, mintha megannyi nagyharang volnának. Az égiháború méregfoga kegyetlenül marczangolja a bérezek gerinczét. Villámokból fonott lángostorok hasogatják, korbácsolják a szirtoldalakat. Egy, kettő, három, tíz-húsz . . . már nem is számlálom, hisz' úgy potyog körülöttem a sistergő istennyila, mintha villámeső hullana, a minek még a szagát is érzem. Egy-egy másodperezre a villám villanására pokolkékes fényben villódzik a völgy s csak ilyenkor látom, hogy a mogyorónagyságú jég már vastagon fedi a talajt és megtölti a sziklák hézagait. Kíméletlenül paskol a rémes zúgással, süvítéssel, minden villámcsapás után újult erővel szakadó jégeső. Mikor néha kissé megpihen, minden sziklahasadékból ezer veszett vadállat rémes hangján fütyül, ordít, bömböl az orkán. Tép, rángat a vihar; a velőfagyasztó szél még víztől csapzott ruhámat is le akarja borotválni csontig fagyos testemről. Nekifeszítem csuronvíz hátamat a viharnak, de