Makay Béla: Hegyen-völgyön, Természeti és vadászképek a szerző tollrajzaival / Budapest, Franklin, 1911. / Sz.Zs. 1428

Utolsó hajtás

170 HEGYEN - VÖLGYÖN fussanak? A szerelmes hölgy gyenge idegeit a hajtók ordítozása teljesen megbénítja; arra menekülni nem mer, nekivág hát az erdő felé a mezőnek. Gyilkos sortűz fogadja. Ott kalimpál már a két szeladon között, a kik rémülten fordulnak vissza és hosszatnyúlva hordják el irhájukat és az utolsó édes órák emlékeit. Csúnya a futás, de hasznos, még ha a szerelmes hölgyike el is marad. Jaj, de a rögös szántáson nehéz ám a nekiiramodás. Letérnek a gazos tarlóra és hiába a hajtók minden ijesztgetése, kiabálása, úgy kifutnak köztük, mintha a világ végéig meg se akarnának állni. Az utánuk röpített furkósbot csak még eszeveszettebb futásra nógatja a párjavesztett gavallérokat. Egy-egy bátrabb nyulfi, vagy a melyik még inkább elvesztette az eszét, egyenesen nekiront a vadászsornak és közöttük keresi: hol tágasabb odakint. Közöttük iramodik ki — ha sikerül. S bizony, nem egyszer sikerül; mert a meglepett puskás azt se tudja hova, melyikre lőjjön. A kis erdő egyik gazos, bokros hajlatában «valaki» sunyimódon fülel. Felugrik fekhelyéről s arrafelé sandít, a honnan az az éktelen zaj, kiabálás, puffogtatás hangja erre verődik. «Mi az ördög; ennek fele se tréfa? Úgy látom itt megszorultam és szépen be vagyok kerítve.» Morfondál a «vörösbundás» és óvatosan, hasmánt csúszik a gazos gödörben végig. Zászlója hosszat söpri utána a havat és tenyérnyi széles vonal jelzi a loppal menekvő útját. Most oda se hederít annak, hogy a bokrokból nyakába zúdul a hó és finnyás orra is havas. Prüszkölni se mer. Csak tovább, tovább ! De haj! hiába minden óvatosság, a hajtók megpillantották s ujjongva kiabálják: «Róka, róka! Róka van a hajtásban! Ott megy ni! Ne ereszd ki!» Min-