Makay Béla: Hegyen-völgyön, Természeti és vadászképek a szerző tollrajzaival / Budapest, Franklin, 1911. / Sz.Zs. 1428

Utolsó hajtás

utolsó hajtás 169 s gondolkozni kezd: «Hát ez már mi megint? Soh' se lehet már pihenni?» A tiszta levegőben messze szálló lárma kiveri a vaczkából. «Ennek fele se tréfa!» Kipattan a gödörből s lassan bakfittyel az erdőcske felé. Mielőtt beérne, még megáll, megül, majd hátulsó két lábára emelkedve, hegyezett füllel figyel a lárma felé. Bajsza idegesen remeg, nagy szorultságban van az istenadta. Ugyan merre menjen? Hiszen ott a kis erdő szélében a minap már majd csaknem megsrétezték. Valahol megdurran az első puska. Na most, uczu vessd el magad, itt nem lehet soká gondolkozni; mert valami ostoba ólomdarab még bele talál akadni a bundájába. Hátracsapja fülét és eszeveszetten neki iramodik a kis erdő felé, egyenesen neki a gyilkos puskacsőnek. Brumm, brumm. Rádupláztak. «Jaj, végem van!» Keresztül bukfenczezik a fején s elterül a havon. Mintha jégpánczélt repesztenének, olyan recsegő visszhangba ful az erdőben a puskadörej. A nyuszit ez holtában is felijeszti s fel-feldobja magát a véres havon. Hiába, végórája ütött. O az első áldozat. Erre megindul a puskaropogás az egész vonalon, mindenütt. Erdőn-mezőn nagy a kavarodás. Ropog a puska. Egyegy defilirozó nyulat egész sortűz fogad. Tele torokkal kiabál a hajtósereg s a nekitörő nyulakat visszaijesztgetik a vadászok gyilkos puskacsöve elé. A nehéz szántás göröngyei közt nyúlkisasszony baktat errefelé, két gavallér is kiséri; most volt az ismerkedés, életre, halálra udvarolnak neki. A bátor lovagok nem hagyják el a halálban sem; vagy legalább is halálig nem. Hej pedig ez most nagyon közel lehet. De hát merre is