Makay Béla: Hegyen-völgyön, Természeti és vadászképek a szerző tollrajzaival / Budapest, Franklin, 1911. / Sz.Zs. 1428

Utolsó hajtás

68 HEGYEN - VÖLGYÖN opálos félhomályban aranyszálak szövődnek s a villódzó havon hosszú, kékes árnyékok nőnek ki a fák tövéből. A kopasz fák törzse, lombtalan koronája arany szegélyt kap s a hamvas szürkeségben láthatatlan kóezos, csitri bokor, útszéli bogáncs, megrekedt ördögszekér is aranyos díszszel válik el a sötétebb alaptól. De ismét felhő tolakodik a fényforrás elé, a nap sárga korongja az úszó felhőréteg mögött már ködös fehér. — A feltámadt szél végigront a mezőn, jajongva belesüvölt az erdőbe, megszaggatja, letépi az aranyos díszeket és kékesszürke festékkel önti le az aranyos hómezőt. A csendjében meglepett erdő zizeg, száraz ága recsegropog és a korona egy-egy dísze földre hull. Valamerre az erdőszélben a várakozó puskás a metsző szél ellen a faderékhoz lapulva keres menhelyet. Hiába! a szél beleakaszkodik, lábszárát borotválja, nem védi a divatos «lábszárvédő»; csontján rágódik a szél foga és beléfagyasztja a velőt. A puskás muzsikaszó nélkül is tánczolni kezd, aztán a tánczhoz fagyos ujjahegyén furulyáz magának. Majd megveszi az Isten hidege. Brr, de kutya hideg van! Könnyet facsar a szeméből, hogy tíz lépésnyire se lát. No, csak most ne jöjjön a vad, mert a puskás úgy meg van gémberedve az álldogálástól, hogy menten ráhibáz. * Hangok kelnek a mezőn, az erdő túlfelén. Megindult a hajtás, közeledik a lármás sereg; éled a holt mező. A puskás figyelni kezd s lövésre készen áll. A vaczkában meglapult nyúlfi a lármára fülét hegyezi