Makay Béla: Hegyen-völgyön, Természeti és vadászképek a szerző tollrajzaival / Budapest, Franklin, 1911. / Sz.Zs. 1428

Utolsó hajtás

UTOLSÓ HAJTÁS 167 Felharsan a házigazda kürtszava; jel a hajtóknak, hogy indulhatnak. A puskások állásukon elhallgatnak. Erdő, mező csendes. -K Kékesszürke homály honol a kis erdőben. A csupasz faderekak, olyanok, mintha vastag póznák volnának az almon meglapult hóba tűzdelve. Vézna sudaraik közt keresztül fehérlik a mező hótakarója s a csenevész bokrokon meglippent havat a védettebb hajtatokbnn nem tudta lerázni a hajnali szél. Az erdőt-mezőt nyomok szeldelik keresztül-kasul; áruló nyomok, melyeknek valami barázdában, vagy gazos ugaron meglapult tapsifüles a gazdája. Különösen az erdőszélben van erősen összejárva, felkaparva a hómező, errefelé váltott a legtöbb «hosszúfülű»; jól fog mulatni az a puskás, a ki ide került. S ennek a mulatságnak a felhajszolt, üldözött vad fogja megadni az árát. A templomban is többet vétkezik az ember, mint a lesben álló vadász. Semmi másra nem gondol, semmi másra nem figyel, mint a vadra, melyet vár. Megrészegíti a vadászmámor s türelemre tanítja a várakozás. Vár és vár. Reménynyel van eltelve mindig. Ha az egyik hajtásban puskavégre nem jött a vad, majd jön a másikban. Ma neked, holnap nekem. Rossz vadász az, a ki a sors ellen zúgolódik. Az igazi vadász nem panaszkodik; mert inkább örül társa egy-egy szép lövésének, mintha maga ráhibázott volna a vadra. Hófelhőbe pólyázott fejét kikiüti néha a lusta nap. Megváltozik ilyenkor a szürke kép. Az erdőben derengő