Makay Béla: Hegyen-völgyön, Természeti és vadászképek a szerző tollrajzaival / Budapest, Franklin, 1911. / Sz.Zs. 1428

A medvebőr

108 HEG YEN-VÖLGYÖN buksifejű Bástya, a taréj os Osztri és a világoskék Csorbacsúcs egy csomóban olyan pöfékelést visznek véghez. mint valami pipázó kártyakompánia. Szemben velem kopár irtás és sötétzöld fenyves szálerdő felett a Csorbai-tó, a tátrabérczek összegyűlt kristálykönnye. Ezüstös, lenge fátyol úszik a cséppé vált gyöngyön s a mint a fátyol a kósza szellőtől hajtva szertefoszlik, szétszakad és apró foszlányokba tépetten a magasban libeg, a sötét fenyves között a tetőn ki-kicsillan a bájos nyaralótelep villáinak megaranyozott fala. Felszáll a lenge köd. De hiába, nekem nem tetszik az idő. Naplementére esőt jósolok. Arra nyugaton, Árva határán a Chocs fején nehéz ködturbán ül és az ég alján sötétlila felhő emelkedik. -k Kezdődik a hajtás. A vezérkopó, a vén Csárdás nyiffog. Még mélyen lent van a völgyben, de jól hallom ismert hangján, hogy már felvette a vadat. De «milyen» vadat? — Nyiff-nyaff. — Nyiíf-nyaff-nyaff, «meleg» nyomon van. Előtte szökik a vad. Ez mégse medve lesz. Most eresztik el a második kopót, a kecses «Dianát» s már duettben nyiffog «Csárdás

»-sal egy nyomon. Lőttek. Aztán utána ismét mélységes altató csend, melyből a hegyoldalban alattam riadozó bak böffenése ver fel. A mint a «váltó »-nál megfordult és oldalt tört a völgybe le, csak egy pillantásra látom a megugrott bakot és szöktében amúgy bizonytalanra utána küldök egy golyót. A vad nyomán cseng már «Zahraj» éles diszkantja is és nagy kiváncsian kérdezgeti hű párja «Sultán»: «Hun, hun, hun»? Valamire