Makay Béla: Hegyen-völgyön, Természeti és vadászképek a szerző tollrajzaival / Budapest, Franklin, 1911. / Sz.Zs. 1428

A medvebőr

106 HEG YEN-VÖLGYÖN legördülő szirtdarab is porrá morzsol; míg ő, az ostoba kő, helyedben évezredeken át minden emberi bölcseséget és hatalmat kigúnyolva — mint sírkő, intő emlékül sértetlenül megmarad. Hiába! már az úgy van, hogy én a Tátrában még medvevadászaton is ódákat zengek a nagy természethez. De hát most másról van szó. Valamit nagyon vizsgálnak egy meghasgatott fenyőtönkön. Az a! csakugyan ((medvenyom». Még pedig friss, a harmadnapos eső után; mert egészen száraz a pudvás tönk hangyabolyos bele. A «loncsos-farkú» a hangyabolyt bizonyosan ebéd után gyomorrontás ellen szóda-bikarbona helyett szedte be. Erősen fel van járva a talaj, megbolygatva nemcsak egy fenyőtönk és széttaposvák az áfonyabokrok. Összezúzott bogyóik szertefröccsent nedve sötétvörös vércseppekként hullott a fehér, görgeteg kövekre. Vége az ódának, meg a természetfestésnek. Zsebbe az ecsettel meg a rímmel és hadd szóljon a Manlicher! A peczérek előre vezetik a nyöszörgő, izgatott kutyákat és állásomra sietek magam is. Megrövidítem utamat, nehogy még útban találjon a várvavárt kopókonczert első nyiffantása. Átvágok a Csorbai-tóról a Podbanszkára vezető turistaúton. Ugyancsak vesztemre. Uram Isten! minek is van ilyen út a világon. Valami moszatolásra befelé tartok a sűrű luczfenyvesbe és a félhomályban setét alakot látok négykézláb ide-oda tipegni. Medve! — Az ám, hogy az Isten büntesse meg! vén czigányasszony, a ki már a medvének se kell, nyugodtan rizike-gombát szedeget. Majd odapörköltem. Még a «devlá»-val is hiába vitettem, mert