Makay Béla: Hegyen-völgyön, Természeti és vadászképek a szerző tollrajzaival / Budapest, Franklin, 1911. / Sz.Zs. 1428

Óriások temetője

ÓRIÁSOK TEMETŐJE ii nővér között, a ki megtalálja az öreg király halálakor a hegybe sülyedt, óriási, ragyogó «Karbunkulus» követ. Mert hát, míg ez a kő a föld alatt pihen, nincs világító napja se a sötét gyászba sülyedt, szomorű, nagy Tündérországnak. Eljutott a hire aranyos Jószívnek, fent a magas Északon lakó óriás Tátrik országa deli királyíiához. Nosza, kapja magát Tátra királyfi, összegyűjti legkedvesebb testőreit; a többek közt: az óriások közt is óriás Tömeget (Szoliszko), az éles baltájú Élest (Osztri), a tömzsi Tompát (Tupa), a laposmellű Lapost (Placsnik), a görbehátű Görbét (Kriván) és mindezeknek vezérét, leghűbb Bástgá-ját. Hetet léptek hét mérföldes csizmájukkal és «hipp, hopp, ott leszek, a hol akarok!» máris ott állottak leánykérőben a tündérkirálylányok előtt. Hát bizony Tátra királyfi olyan szép volt, hogy tüstént belészeretett Jószív is, meg Gonosz is. A királyfinak azonban teste-lelke csak a Jószivet kivánta. Jaj, de hát hogy találja meg Tündérországnak sziklába rejtett napját, a ragyogó Karbunkulust. Történt, hogy a mint egyszer Tátra királyfi fát vágott a nap hijján már fonnyadó, száradó tündérligetben, véletlenül olyan mélyen belevágta a baltáját a kemény kősziklába, hogy csak látja, látja, hogy a vágás nyomában támadt hasadékból valami ragyogó fény festi veresre Jószív aranyszőke haját. Hát bizony ez nem volt más, mint a «Karbunkulus». Neki is fogtak az óriások a sziklarepesztéshez és alig telt el hét nap meg hét éj, már fennen ragyogott Tündérország felett karbunkulus napja.