Lázár Kálmán (szerk.): Természetbarátok és vadászok évkönyve. Pest, 1867. / Sz.Zs. 1446

Xántus János: Egy vadászati kirándulás nyugati Mexikóban

95 gerben, egészen más szinvegyületet adva a látképnek. Távolabb az óceán terült ki tökéletes nyugodtan, imitt-amott az öböl körül kopasz sziklaszálakkal ékesítve , melyek, a mennyire rémségesek voltak ca­noénkra nézve bejövetelünk alkalmával, oly fenséges szépeknek tűn­tek fel most az igéző tájképen, melynek oly igen-igen kiegészítő ré­szét alkoták. Hozzá még, hogy az elragadó tájkép, mel/et leírni toll soha sem képes, fenséggel koronázta legyen, a nap épen az óceán át­láthatlan messzeségében elbukandó volt, miriádnyi — minden művé­szetben eddigelé ismeretlen — szinvegyületek zománczával borítva be a tengert, a felhőket, a sziklákat, a hegyeket és a sötét erdőket. A táj­képet a pillanat befolyása alatt valóban inkább éreztem, mintsem láttam és leirhatnám, s csak azon sohajtoztam, hogy egyedül voltam, s nem osztozhattak vélem együtt mások is ezen élvezet mámorában melyben oly kevés fogékony kebelnek jut része ez életben, oly kevés halandónak, ki felfogja, méltányolja, és becsülje a szerencsés pillana­tot, melyet a sors osztályrészéül juttatott. Eljutva tanyánkra annyi vaddal, a mennyit csak czipelhettem magammal, az indusok a vacsora készítéshez fogtak az ő primitív szo­kásaik szerint. Kevesebb mint félóra alatt a vacsora elkészült, s oly étvágygyal költöttük el, melyet a föld bármelyik császára is megiri­gyelhetett volna. Aztán cigarrito cigarrito után gyújtatott meg, s fák­lya világánál néhány madarat készítettem el, s pakoltam be, végre pokróczainkat a homokra teritettük, végig nyujtóztunk rajtuk, s a ten­geri zajlás moraja közt — egyéb zene hiányában — egymásután el­aludtunk. Következő reggel egy pohár chokoladé után, vizbe eresztettük a canoét, s ismét tengerre szálltunk. A benszülött teknőczvadászok már előbb kiindultak, s néha láttuk őket a mint lélekvesztőikben a dagadó parthullámok gerinczén házmagasságra fölemelkedtek, s ismét a mély­ségbe zuhantak. Éppen a corallszirtek közt voltak, s sokszor ugy lát­szott, nagy veszélyek közt. Azonban oly ügyesek ők az evezők kezelé­sében, miként szerencsétlen esemény csak a kivételes rendkívüli rit­kaságok közé számíttatik. Néhány órai kemény és fárasztó evezés után végre kibujtunk az Öböl sziklatömkeleges tájáról, nyílt tengerre értünk, s ismét délfelé for­dítottuk canoénk orrát. A tenger azonban itten még mindég a Cua­vayana öböl tulajdonképeni folytatása, mely öböl egyszerűen nem is egyéb egy nyilt horgonytérnél, több mint 50 mf. hosszúságban. A hor­gonytér egész partja hegyekkel övedzve, melyek ismét legtöbb helyütt surü, magas rengeteggel boritvák, s mely erdőségek is ugy szólván

Next

/
Thumbnails
Contents