Lázár Kálmán (szerk.): Természetbarátok és vadászok évkönyve. Pest, 1867. / Sz.Zs. 1446

Ujfalvy Sándor: Két férfiu

62 rendszerből intéztetett, mely rendesen csekély tanulás, nagy elkényeztetés s még nagyobb elbizakodásban növi ki magát, és kártékony ered ménye kisebb-nagyobb mérvben mindenkin felismerhető. Itt sem mulasztá el hatását: cseléd s alattvaló bántalmazása, kisebb sorsnak lenézése, elhittség, czivakodás, fitymálás valának napi renden. De jóra volt születve mindkettő. E sokat jelentő szót már gyakran igazolta az életben a tapasztalás, mely ritkán, csak kivételes esetben szokott tévedni. Felserdült-kor ösvényét tapadák már, midőn egyszerre magukhoz tértek. A mit náluk, mint rendesen mindenben, csekély okok idéztek elő, de a mit szerencsére nyomban kemény elhatározás követett. Erős akaratuk s vaskitartásuk nemsokára ledönté a mulasztások óriási halmazát, s már pár év múlva nemcsak uttörőkül, de vezérekként látók őket sebesen előre haladni. A számos dudvák körül csak kettő maradt bennök gyouilálatlan : indulatosság és suppremátiára törekvés. Ez közembernél erkölcsbe vágó, és kártékony hatású is, mert fullánkja többnyire önmagát sebzi. Ébresztő vezérnél azonban nagyon is szükséges kellék. És nekünk akkori álmos s tétlen állapotunkban nagyon is hatós szerek alkalmazása volt szükséges. Yesselényi forrongó szellemének csak egy kis szikra kellett hogy lángra lobbanjon. E szikrát, nagy Széchenyink lángesze dobá az akkor még hamu alatt rejlő parázs-aknába. Tagadhatatlan ugyan, hogy Vesselényi elébb-utóbb magára is kinőtte volna magát, de erre Széchenyi hatalmas lendületet adott. Nálam ez benső meggyőződés, mint a kinek szerencsém volt mindkettőjük közeli és hosszas ismeretségét'birni, mint kevesen másoknak. Ifjúságuk zsenge napjait élték ők, mikor a véletlen Debreczenben egybetalálkoztatá. A fárasztó katonai gyakorlat után tábori ágyán hosszat nyúlva, a bágyadást kipihenő huszár főhadnagy elibe toppan Vesselényi és sajátságos harsány hangján dörgi elébe ama sok czélzatu élezés üdvözletét, mit jelen viszonyaink közt szinte jobb elhallgatni. E beköszöntést azután nagyon sok idővel, 1852-ben, felemiitette nékem Döblingben, a fájdalom már csak néhai nagy hazali, valamint azt is, hogy soha senki megjelenése akkora hatást reá nem gyakorolt, mint akkor a Vesselényié. Széchenyi akkor még nagyon fiatal volt, de sas szeme a Vesselényi testi szemein keresztül szintén lelkébe behatott. A rokonszenv pillanat müve volt, de halálig tartott. Később ugyan vélemény s modor különbség meglehetős távol tartá a két jó barátot, de az egymásiránti részvét s kölcsönös becsülés sirjokig kisérte. A Vesselényi elitéltetésekor, mit mindent megkisértett Széchenyi az ö megmentésére, vagy bár sorsa enyhítésére ! Valamint Vesselényi a dö-