Lakatos Károly: A vadászmesterség könyve. Szakvadász a gyakorlatban.. Szeged, 1903.
November
88 nálnak fajlagos szokásukból kifolyólag. Némelyek a lecsapást megelőzőleg libegni (billegni, sátorozni, szitálni v. lógni) szoktak a kiszemelt áldozat felett, úgy, mintha láthatatlan fonalszálon csiingenének; mások lassan a szárnyaikat verdesik egy darabig s szintén csak azután rohannak le és ezt a tempózást egyetlen a földről felragadandó prédánál sem mulasztják el; viszont megint más fajok csak kivételesen „lógnak" vagy libegnek, például a rétisas vagy berki kánya, ha halat figyel; — ellenben pedig a víz felett való lihegést a halászsas (Pandion) már fajlagos szokásból teszi, gyorsan elsikló prédájának folytonos és pontos szemmeltarthatása végett, mint minden halászmadár. — A karmokkal való ragadozást illetőleg azonban ez az összes orvmadár fajoknál azonos prédaszerzési mód; csőrükkel pedig zsákmányukat megölik. Az emlősöket a derék, a veszélyeseket közülök a nyaktájon ragadják meg, hogy esetleg fogaikat ne használhassák; a madarakat pedig igyekeznek oldalba kapni, mert itt megsebezve, hamarább elvérzenek és kimúlnak. A nagyobb és erősebb állatoknak (péld. a nyúlnak, őznek stb.) legelsőbben a szemeit vagdalják ki s mikor aztán ekként magukkal teljesen jótehetetlenné tették őket, rendesen a nyakukra ülnek s a húsba mélyesztve legtöbbnyire tűhegyes karmaikat, lenyomják s addig gyötrik őket, míg a fájdalomtól elmerevülve, mozdulni is képtelenek, ekkor aztán bevégzik hóhéri munkájokat. A nagyobb madaraknak mindig a begyét hasítják ki és a nyakát marczangolják össze, úgy végzik ki őket még fönt a magasban; azok a fajok pedig, melyek kígyókat is szoktak zsákmányul ejteni, e hüllőket rendesen a nyakuknál fogva ragadják meg s mindaddig vagdalják a fejét csőrükkel, míg elalélva tehetetlenekké válnak, mire aztán vagy darabokra vagdalják, vagy pedig egészben elnyelik őket; — megjegyzendő azonban, hogy a kis ártalmatlan kígyókat (péld. Anguis fragilis) azonnal elevenen elnyelik. Nem egyszer lőttem ölyvet és kígyászsast, melyben (közvetlen a zsákmányolás után ejtvén el) a felfalt kígyó még életjelt adott. — A veszélyes (mérges) kígyókkal szemben —- mint fogságban tartott kígyófaló szárnyas ragadozóknál tapasztaltam — más eljárást követnek. Felberzentve tollaikat, magasra emelt szárnyakkal visítva rohannak rájuk s karmaikkal nyakszirten kapva, szárnyaikkal csapkodják. Szóval egész magukviselete, támadási módjuk eltérő attól, mit a méregtelen kígyókkal szemben használnak. Fejüket magasra emelve, csőrcsapásaikat kiszámítva látszanak tenni s azon vannak, hogy egy hatalmas csapással a kétségbeesetten tekergődző hüllő fejét szétrepeszthessék*) s ha ez sikerült s a zsákmány már elalélt, mohón elnyelik, és pedig minden utókövetkezmény nélkül. — Amaz orvmadaraknak, melyek leginkább csak röpülőkre vadásznak, szokásuk a zsákmányt a tarkóra, vagy a fejre irányzott lökéssel lerúgni a levegőből s midőn az aláhullóban van, utána csapni úgy s megragadni. E módszert azonban csak a nagyobb madarak ellenében, vagy akkor szokták alkalmazni, ha a préda üldözése közben már kimerültek; nem ritkán azonban le is ütik röptéből a szárnyast, — de ezt nem szándékosan, hanem inkább * Dr. Lendl Adolf állattani laboratóriumába beérkezett kígyászsasok begytartalmát gyakran vizsgálat alá véve, az azokban előforduló mérges kígyóknak mindig a fejők volt beszakítva.
