Lakatos Károly: A vadászmesterség könyve. Szakvadász a gyakorlatban.. Szeged, 1903.
November
89 ügyetlenségből teszik. Megesik ugyanis néha, hogy lecsapás alkalmával, vagyis abban a pillanatban, midőn a préda kapóra jutott: nem képesek röpülési gyorsaságuknak hirtelen való mérséklésére s így teljes röperővel s testük hatványozott súlyával csattannak rá a szegény áldozatra, mely az iszonyú ütéstől elalélva, összekapott szárnyakkal menten aláhull. — Természetesen a leütött vagy lerúgott madarat nem hagyja ott a ragadozó (ha csak ember nincs közel, vagy veszély nem fenyegeti), kivéve azokat a fajokat, melyek csakis repülő zsákmányt képesek megragadni; a nagyon éhes légi rabló azonban — akármelyik fajhoz tartozzék is, sokra képes. — Ami azt a kérdést illeti, hogy különböző fajok mily súlyú állatot képesek magukkal a levegőbe felragadni s tova vinni, illetve hogy mily maximális súly elbírására képesek. — ezt illetőleg még kimerítő észleleteket nem tehettem s nem tett más sem; — az azonban bizonyosnak látszik, hogy egy ragadozó madár sem képes saját testsúlyánál sokkal nehezebb prédával felemelkedni s azzal tovarepülni, sőt ha a zsákmány még él s némi erőkifejtésre (ficzánkodás, vergődés, védekezés) képes: még saját testsúlyánál sokkal könnyebbel sem. Megjegyzendő azonban, hogy az aránylag nagy széles szárnyú fajok sokkal nagyobb terhet képesek emelni és tova vinni, mint a keskeny és hegyes szárnyúak. Az emelési képesség illusztrálásául meegemlítem. hogy a rétisas például egy nagyobb vadlibával (libát és nem ludat értek) már alig képes a magasba emelkedni s azzal huzamosabb ideig tovaszárnyalni; a ludat meg épen el sem igen birja, legtöbbnyire csak vonszolja a földön, miről többször volt alkalmam meggyőződést szerezni, így egy ízben vadászati kirándulás alkalmával egy nádas szélén véletlenül egy kinőtt nagy szelíd lúd koppasztásával foglalkozó réti sasra bukkantam, mely engem észrevéve, karmai közé kapott zsákmányával azonnal továbbállani igyekezett; azonban minden erőfeszítése daczára se sikerült a nehéz állattal felemelkednie s midőn további kísérletei is haszontalanoknak bizonyultak, hirtelen a nyilt mező felé fordulva, a föld felett kezdett egyenes irányban előre röpülni, vagyis inkább tovavergődni a karmai között tartott híddal, melyet szószerint / a földön vonszolt tova. így elhaladt vagy néhány száz lépésnyire, aztán megült eg^yhelyen; közeledtemre azonban ismét hozzálátott a keserves „futva repüléshez'' s ez így ment jó ideig. Egyszer aztán — midőn fáradni kezdett — vagy 80 lépésnyire engedett magához közeledni — s én az alkalmat felhasználva, azonnal üdvözöltem őt drótos ficzkóimmal — és a lúdcsíszár, — egy haszontalan felrepülési kísérlet után — prédája mellett halva terült el. A sast és a ludat kézben mérlegelve, súlyukat körülbelül egyenlőnek találtam. — Általában azt tapasztaltam az orvmadaraknál, hogy a megkaparított zsákmánynyal csak nagy okból emelkednek a magasba, különben pedig csekély magasságban a föld színétől repülnek vele tova; és bármily magasban fogják is meg prédájukat (például a héja a galambot), mihelyt erőt vettek rajta, azonnal aláereszkednek vele s lassú szárnycsapásokkal tova haladva, biztos helyre viszik, mert ugyanis egy fajnak se igen szokása a megkaparított zsákmányt a megfogás helyén azonnal elkölteni, hanem rendesen valami félreeső búvhelyre viszik, hol előbb tollától többé-kevésbbé megtisztítva, mohó gyönyörrel költik el. Csak egy fajnál, és pedig a sárgafejű kábánál (Circus aeruginosus) tapasztaltam, hogy a kisebb madarakat (péld. a
