Lakatos Károly: A vadászmesterség könyve. Szakvadász a gyakorlatban.. Szeged, 1903.

Előszó

VI Valóban, itt volna már az ideje, hogy a hivatottak és tekintélyek vennék kezükbe vadászati viszonyaink rekonstruálásának ügyét; ma még nem késő, ma még könnyű vissza térni a régi helyes alapra — s kiindulni újra egy helyesebb irányba, ha az viszonyaink és faji sajátságaink szempontjából szükségesnek látszanék, de tovább is a diletanizmus elkorcsosító hatása alatt hagyni vadászatunkat, valóságos bűn volna a nemzeti előrehaladás géniusza iránt. Ugyancsak ezt mondhatjuk vadászati szakirodalmunkra vonatkozólag is. Terjesztenünk kell az igazi, nemes vadászat eszméjét írásban, gyakorlatban; lépjenek ki a térre a hivatottak, a tekintélyek! Ostorozzuk azt a vad ideát, mely a halomralövés, természetpusztítás s nemzetietlen modorosságokat, idegenszerűségeket óhajtja eszményként odaállítani! Mert mi a vadászat ma, midőn megszűnt életfentartó foglalkozás lenni, mint egykor vala? Nemes szenvedély! Egy oly szenvedély, mely az igaz vadászlelkekben természetimádatból és poezisből van összetéve, mely a vadászatot önmagáért a vadászatért és emiatt a vadat kedveli, nem pedig megfordítva. A vad az igazi vadásznál csak járuléka, jutalma szenvedélyének, nem pedig a vadászat egyedüli czélja. Főczél maga az ideál: a vadászat tehát! Csakis azok, kik ily értelemben kultiválják a vadászatot, tarthatják magukat a tegezes istennő méltó lovagjainak; ellenben, a kik csupán a halomragyilkolást tartják „ vadászat "-nak s ebben a „rekord"-ot az ideálnak: lehetnek zsebre vadászok, „lelövök", vérengző természetpusztítók; lehetnek csudalövők is, de a „vadász" jelzőre érdemetlenek, bár mint igyekeznek is magukat megbámulni való matadorokká feltolni. Munkájok mindenkor undorral tölti el a nemesebb érzelmű vadászlelkeket. De térjünk vadászati szakirodalmunkra. Hogy is állunk ezzel? Úgy, hogy tulajdonképpen nincs is vadászati szakirodalmunk! Egy-két vadászattal is foglalkozó újság, egyetlen szaklap, néhány könyvalakban megjelent jóakaratú kísérlet, alig egy-két jobb könyv a diletens firkák mellett — ebből áll szakirodalmunk. De a mivel birunk is e téren, az is jobbára idegen utánzat, avagy plagizálása németnek, angolnak s hogy a szakművekben még csak nyomát sem találjuk a magyar szellem hatásának, valami nemzetiességre törekvő iránynak, azt a föntebbiek után mondanom sem kell talán. Mi ennek a nagy kopárságnak és silányságnak az oka? Talán hiányában volnánk az avatott, a tollforgatáshoz is értő szakembereknek?