Lakatos Károly: A vadászmesterség könyve. Szakvadász a gyakorlatban.. Szeged, 1903.

Július

538 már az őszi esők beállta előtt elkészüljünk. — A beszerzett tenyészfáczán-anyag kevéssel a párosodás kezdete előtt bocsájtandó ki, még pedig csendes verőfényes nap késő délutánján. A szabadonbocsájtás a következőképen történik: A szállítószekrényeket ajtóikkal a sűrűség felé fordítjuk, ajtóikat kinyitjuk s a szekrényt hátul kissé felemeljük s addig tartjuk így, míg az első fáczán ki nem fut vagy röppen, melyet aztán csakhamar követnek a többiek. Mindezt a kellő óvatossággal kell végezni, nehogy a félős fáczánok elriadjanak és csak midőn a fáczánok a sűrűségben elszéledtek, hagyjuk el csendben helyünket. Ezzel a telepítés fogana tosítva van. Megjegyzendő, hogy a kibocsájtást megelőzőleg a szóróhelyeket jól el kell látni, hogy a jövevények azonnal terített asztalt találjanak s kedvezés végett nem szabad elfeledkezni néhány marok kendermagról; hogy pedig a szóró helyekre könnyebben rátaláljanak a fáczánok, szükséges a szórókhoz vezető ösvényeken kukoriczát és buzakalászokat szórni el. — A kibocsájtott törzsállományra vonatkozólag megjegyzem, hogy az ivarok arányszáma 1:7—1:8, legyen, illetőleg minden hét vagy nyolcz tyúkra egy darab kakast számítsunk, tekintetbe véve, hogy az első kibocsátások alkalmával a kakasok egy részének állandósulására nem számíthatunk. A szórást a kibocsájtástól kezdve naprólnapra lelkiismeretes pontossággal kell teljesíteni és pedig mindig hajnalban, de esetleg délután pótlólag is szórhatunk, ha a nagyobb állomány szükséglete ezt kivánatossá teszi. — Mihelyst a fáczánok kibocsájtva lettek, attól kezdve a pagony teljes háborítlansága miatt senkit oda ne bocsátsunk s a pagonyban minden járás-kelést el kell tiltani; hanem annál inkább talpon legyen a fáczángondozó a ragadozók pusztítása s az esetleges szökések megakadályozása miatt, mi sokszori nagy dolgot ád a fáczánkezelőnek, mert tény az, hogy alig van oly fáczános, melyben kitűnő felszerelés, legczélszerűbb berendezés, előnyös fekvés, szóval mindannak daczára, hogy benne megvan mind ama kellék, a mi a fáczántenyésztéshez szükséges, mégis ama szomorú tapasztalatra ne jöttek volna, hogy a fáczán, rendes tartózkodási helyét elhagyja, elkóborol. Általánosan ismert dolog, hogy a fáczán rendkívüli hajlammal bír a kóborlásra; hogy éppen nem szokta meghálálni a felnevelésére és gondozására fordított költséget és fáradságot s ez okból a fáczánkert-tulajdonosok minden lehetőt el szoktak követni, hogy e szárnyast a terephez kössék; de, bár ez irányban már a legkülönfélébb kísérletek tétettek, sajnos, teljesen megbízható eszköz e kóborlás megakadályozására alig van. Idevágólag Fischer E. erdész (a Vadászlap-ban) az alábbi praktikus adatokat közli s a saját eredeti eljárását ismerteti, a melyet részemről is követésre méltónak tartok. „A mint a fáczán-íiókok teljesen kifejlődtek, vagy legalább röpképesekké lettek, már is éledni kezd bennök a kóborlási ösztön, mely náluk jobban van kifejlődve, mint bármely más vadunknál; furfangos ravaszsággal kilesnek minden alkalmat, mikor és hogyan szabadulhatnának — lehetőleg észrevétlenül — a megszokott otthontól s még akkor is, ha minden lehetőt elkövettünk, hogy ott tartózkodásukat kellemessé tegyük, elkószálnak az idegenbe, ismeretlen veszélyek elé. Ez a kóborlási ösztön legelőször is abban kezd nyilvánulni, hogy a fiók-fáczánok nem szállanak le az eddig használt és megszokott fákra, hanem 10 —20 tagból álló csapatokba verődnek s ily módon