Lakatos Károly: A vadászmesterség könyve. Szakvadász a gyakorlatban.. Szeged, 1903.

Július

539 hosszabb ideig együtt maradnak. A mint így összetömörültek s a csapat tagjai már egymást ismerik, ekkor kezdenek az egyes csapatok elszállinkózni, azaz a a fáczánosból s ennek közeléből eltávozni s oda későbben csak télen és éhségtől kényszerítve térnek vissza. De egyes fáczánok is, nevezetesen kakasok,"szintén elszoktak kószálni ily módon, csakhogy távozásuk, miután egyenként történik, kevésbbé tiiuik föl. Az ily, egyenkénf kószáló fáczánokkal, a fáczán-kerttől némelykor mértföldekre eső vadászterületeken is találkozunk, melyek aztán ott egészen elvadulnak s elhagyott otthonjukat rendesen sohase látják többé. — A fáczán igen sok tekintetben rendkívül ostobának látszik, de a fáczánoskert elhagyásában igen ügyes és igen fortélyos. A kóborlásra vállalkozó csapatot rendesen kakas vezeti, mindig jól elől mutatva az útat, míg a többiek egyik a másik után követik. Valamennyi igen ért ahhoz, hogy a talajviszonyokat a legjobban kiaknázzák; patakok mentén, árkokban és barázdákban lopják magukat előre, úgy, hogy igen ritkán lehet távozásukat észrevenni. Eme megszökésben. kiváló futási képességüket igen is kihasználják s közönségesen csak akkor kelnek szárnyra, ha útjukban emberek, állatok, különösen ragadozók által megzavartattak. Konstatáltatott, hogy a fáczán egy napon egy mértföldnyi útat képes futva hátra hagyni s hogy csak akkor kap szárnyra, midőn az éjjeli beszállásra fákat keres. Hogy a fáczánok eme kóborlási ösztöne, mely a fáczántenyésztéát ha nem is egészben, de legalább is részben eredménytelenné teheti s csak a szomszéd vadásznak, ki talán nem is foglalkozik fáczán-tenyésztéssel, eshetik hasznára és javára: lehetőség szerint megakadályoztassák, a fáczántenyésztőnek mindenkor a legnagyobb éberséget és kitartást kell kifejtenie, hogy az adandó alkalommal mindjárt s a legczélravezetőbb eszközökkel kéznél legyen. Ha pedig rendes eszközökkel a czélt teljesen el nem érhetnők, a mi rossz fekvésű, sokat nyugtalanított fáczánosokban könnyen megeshetik, nem marad egyébb hátra, mint a fáczánokat erőszakkal akadályozni meg a kóborlásban, a mi — miután a fáczánok mindig lábaikon vándorolnak — sokszor a legjobban szokott sikerülni. E czélból a tenyésztéssel megbízottnak, hajnalban, mindjárt a mint a fáczánok elhagyják beszálló fáikat s különösen borús, ködös időben: egy jól idomított vizslával folytonosan körül kell járni a fáczánost, hogy a fáczánok szökési kísérletét megakadályozza. A vizslát lehetőleg messze kell hagyni keresni s mihelyst az vadat lát, oda sietni s a fáczánt tapsolással, vagy még czélszerűbben, vak lövéssel felriasztani s a fáczánosba visszakergetni. Sőt meg kell engedni az ebnek — természetesen a vadászatra már úgyis elveszettnek — hogy az valamennyi fáczánt, melyre az a fáczánoson kívül bukkan, hevesen megtámadja és üldözze; csak azt kell megakadályozni, hogy a fáczánt elfogja. Csakhogy ez a mód se feltétlen sikerű, mert rendesen csak addig szokott eredménye lenni, míg a fáczánok az őket visszariasztó ebet ismerni nem tanulták. A mint ez megtörtént s a fáczánok észrevették, hogy az eb inkább csak elriasztásukra, semhogy elfogásukra használtatik, már nem félnek az ebtől és az nem akadályozza meg kószálásukat. Az első hó-esés alkalmával a fiatal fáczánok — melyek eme természeti tüneményt még nem ismerik — a legnagyobb hajlamot mutatják erre. Csak későbben, midőn már