Lakatos Károly: A vadászmesterség könyve. Szakvadász a gyakorlatban.. Szeged, 1903.

Július

533 Február, márczius, április, május és junius hónapokban fejenkint 07 kg. kukoriczát vagy borsót. A rőt-, dám- és sörtevad számára a zab kiválóan alkalmas takarmány s ez okból, ha csak a beszerzési árak ezt nem akadályozzák, gyakrabban kellene azt használni, mint az most szokásban van. — Hogy a téli takarmányozásnál oly szükséges változatosságot elérjük: a rőt- és dámvadnál néha a zabot fel kell cserélni kukoriczával; a vadgesztenyét — mely táp különösen a jó-agancs képződésre foly be — a makkal; a szénát száraz lomb-takarmánynyal, közbenközben vörös berkenyét, csépeletlen csillagfürtöstha megfagyástól nem kell tartani, kevés összezúzott burgonyát és fehér czéklát teszünk a vad elé. A szénát és sarjút, de különösen az elsőt, egy közönséges szecskavágóval köriilbelől 4 ctm. hosszú darabokra kell vagdalni, mert a vad az így összeaprított szénát szivesebben fogadja el s ha a jászol rekesz-fái is megfelelően sűrűek, sokkal kevesebb szóródik el az ily összevágott takarmányból, mintha azt egészben hagyjuk. — Az őzvad téli takarmányozása a legbajosabb, mert e vad, e tekintetben is rendkívül kényes. Még az oly takarmányban is, mint száraz here, here-széna, csépeletlen csillagfürt és zab-kévék, vörös berkenye, bikk-makk stb., melyeket más vad inyenczfalatoknak tekint, az őzvad még ebben is válogat s csak a tartós éhség bírhatja rá, hogy ezeket is elfogadja. — Gyakori hiba az is, hogy a vadaskertekben tenyésztett sörtevad nagyon ritkán kap makkot és burgonyát; pedig e takarmány elejét veszi az e vadnemre oly veszélyes székrekedésnek s legtöbbnyire csak kukoriczával és borsóval szokás etetni e vadat. A vadállomány egészségének fentartása czéljából ajánlatos a sörtevad etetőhelyein havonta egyszer vagy kétszer lehetőleg földszuroktól ment kőszenet szórni, melyet ha az csupán borsó nagyságú darabokból áll, a sörtevad izgatószerül lenyelni szokott. — Ha bár a rőt- és dámvadnál a széna, a sörtevadnál pedig a kukoricza és borsó mindig főtápláléknak marad is, mégis — mint már említve volt — gondoskodnunk kell, hogy a téli takarmányozásban, melyet a vadaskertekbe zárt vadnak nyújtunk, elégséges változatosság is legyen, még az esetben is, ha eme változatosságot csak kevésbbé tápláló s talán költségesebb táp-pótlék útján birnók is megszerezni. Általában véve, a rőt- és dám-vad etető-helyeit, a nagyon gyakori szokástól eltérőleg, nem sűrű fiatalosban vagy még kevésbbé erdősűrűkben, hanem régi, világos erdő-álladékokban és pedig az egyes vadfajok mindkét ivarának külön-külön kell berendezni. Minél tágabb térre van a vadnak kilátása az etetőjászoltól, annál hosszabb időt fog az etető mellett tölteni és a kitett takarmányt nyugodtan fogyasztja itt el; míg ellenkező esetben tart a meglepetéstől s csak kapkodva s csak részben fogyasztja a kitett táplálékot s java részét szétszórja. — Egyidejűleg gondot kell fordítani arra, hogy a vadtakarmány teljesen jó állapotban gyűjtessék össze és tartassák meg, mert az elromlott táplálékot nem fogadja el a vad. Különösen széna, sarjú, csillagfürt, kukoricza és borsó, mindig száraz, szellős helyen tartassék. Magától értetődik, hogy az etető-helyek közelében vagy azok közvetlen tőszomszédságában, 300 méter átmérőjű körben, feltétlen nyugalom uralkodjék, hogy az azok közelébe összegyűlt vad semmi által se zavartassák s minél hosszabb időt töltsön a jászol körül; különösen szükséges e nyugalom nagy hóál-